Egy keleti mondás szerint a helyeknek is vannak szellemei, és Ábrahám gyermekei számára Jeruzsálem óvárosának különös jelentősége van. Az emberekkel és üzletekkel zsúfolt szűk utcákon a zsidók a Nyugati („Sirató”) Fallal, a muszlimok a Szikla Mecsettel azonoítják magukat, míg a keresztények a Via Dolorosa (a Fájdalom útja latin neve) kövein járva a Szent Sír Bazilikához jutnak, melynek falai egyrészt a Kálváriát, Jézus keresztre feszítésének helyét, másrészt azt a sírboltot, ahová eltemették őt, és ahonnét harmadnap halottaiból feltámadt, foglalják magukban.

A töretlen ősi hagyomány ellenére a templom külső megjelenése, ami a tér épületeinek kuszaságában majdhogynem eltűnni látszik, a keresztény zarándok számára kissé kétes érzéseket kelt.

Belépve a sötét épületbe felmerül benne a kérdés, vajon miként lehetséges, hogy egy ilyen szűk területen volt egy domb, egy kert és egy új sírbolt. Tényleg ez az a hely, ami oly fontos szerepet játszott századokon át? Amíg az asszonyok által üresnek talált sírt magában foglaló alacsony, elkopott építménybe való bejutásra vár, egyszersmind felötlenek benne az angyal szavai:

Feltámadt! Nincsen itt!

Ismét hallja Péter első bátorító beszédét:

Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák.

Kilépve a sírbolt kicsinyke helységéből a zarándok többé már nem törődik a zajongással, a fényképezőgépek folyamatos villogásával és a mobiltelefonok csörgésével. Most érti meg annak okát, hogy miért van itt ilyen sok ember, és miért van az,hogy ezek a kövek képtelenek voltak évszázadokon át sértetlenül megmaradni.

Töltse le itt a Szent Sír-ról szóló anyagunkat.