Artemio Vitores: Ferences lelkesedéssel – Szentföldi Fioretti

 

 A zsidó asszony és az imádság.

Ami a keresztény zarándokot leginkább megdöbbenti az nem a férfiak és nők közt meglévő elkülönülés a Sirató-falnál lévő imádság közben, hanem mindenek előtt a férfiak közti nagy távolság megtartása ezen a helyen: Tágas, körültekintéssel kialakított, és bizonyos részeken eléggé kényelmes (még légkondicionáló berendezés is van nyáron). Ezzel szemben az asszonyok részére fenntartott rész kicsi és átgondolatlanul kialakított. A keresztény számára nem furcsa – bizonyos korban – a férfiak és a nők közti elkülönülés, hiszen templomokban élt. A zarándok a kétféle távolság mérete közti különbségen csodálkozik, mert tudja, hogy akik templomba járnak, azok elsősorban asszonyok. Az egyik zarándok egy alkalommal megkérdezte az idegenvezetőt: “Mi történik itt?”
És az idegenvezető türelmesen kezdte a magyarázatát, ahol bizonnyal éreznie kellett, hogy az egész zarándokcsoport figyeli a mondatait, akiknek kb. 80 százaléka nő volt, akik éppen templomba járnak.
A zsidóságban, de az iszlámban is, az asszonynak nem kötelező imádkozni járni, még zsinagógába vagy mecsetbe sem. Ha elmegy, nem vehet részt azon a kötelező imádságon ami csak a férfiaknak van fenntartva. A nő egy elkülönített helyen telepszik le, és magában imádkozik, jobba mondva, saját bensőjében. Az asszony számára a legalkalmasabb hely az imádságra a saját háza, lakásának intimitása. Az ókorban az asszony nem juthatott el a Jeruzsálemi Templomhoz. Csak az asszonyok udvarába mehetett be. Vallási kötelezettségeiben egyenlő volt a rabszolgával, nem volt kötelező imádkoznia a “Sma Izrael (Halld Izrael) kezdetű verset reggel és este. Annál kevésbé volt kötelező alávetnie magát a Tóra, vagyis a Törvény tanulmányozásának. Úgyannyira, az asszonynak joga volt meggyújtani a gyertyát a péntek esti étkezéskor, amikor elkezdődik a Sabbat, elmondva közben egy rövid áldás szöveget.
A csoport érdeklődése a vezető magyarázata iránt egyre nőtt, különösen akkor, amikor azt mondta, hogy: “Ki ne lepődne meg, ha hallana egy áldást, amit néhány vallásos zsidó mond reggelente!” “Áldott légy, Uram, hogy zsidónak teremtettél és nem pogánynak, szabadnak, nem pedig szolgának, férfinak, nem pedig nőnek!” Az nő szó hallatára az asszonyok rezignáltan ezt mondták: “Áldalak Uram, hogy az akaratod szerint tettél velem.”
Szent Pál – folytatva magyarázatát a vezető – sokszor elmondta az előbbi imádságot, hozva a maga formáját, mint egy tüzes farizeus, ugyanakkor egyszer átalakította Krisztusra: adott egy gyökeres fordulatot, mikor meglátta az asszonyt …”
Tulajdonképpen – mondja az Apostol – nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő; mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban” (Gal 3, 28). Nem azt mondja az Apostolok Cselekedetei: Ezek mindnyájan állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt (ApCsel 1, 14). Mennyibe kerül, még a kereszténynek is, felvenni ezt az új gondolkodásmódot! Az asszony joga, hogy kapcsolatba kerüljön az Úrral, és gyakorolja az imádságot, ami a vallás alapvető eleme, még ha problémát is okoz sok zsidó nő közt.
Megvilágosítja ezt az a történet, ami évekkel ezelőtt esett meg. Egy zsidó barátnőm, aki a középkori keresztény művészet professzora egy izraeli egyetemen, egy napon eljött hozzám látogatóba, és azt mondta:
– “Nagyon nagyon dühös vagyok …”
– Mi történt? – kérdeztem.
Azt mondta, hogy elment a “Kotel”-hez, a Sirató-falhoz. Az igen kedvelt unokaöccse elnyerte a “Bar micvát”, vagyis a “Szövetség fia” állapotot. A zsidók nagyon fontos ünnepe ez, ami a mi bérmálásunkhoz hasonlítható. A fiú épp most töltötte be a 13. évét.
Minden ünnepséget a férfiak számára fenntartott helyen végeznek, a nők pedig csupán a számukra kijelölt helyről nézik. Úgyhogy a nagynéni, a gyerek anyjának nővére, asszony lévén, csak passzívan követhette az eseményt.
Bár a barátnőm nagyon jól ismerte a helyzetet, mégsem volt képes elfogadni.
– Hogyan lehet az, hogy egy asszony még egy “Ament” sem mondhat? Jobban szeretek – mondta – részt venni a ti miséiteken, és veletek együtt énekelni az Uram irgalmazz-t!. Itt senki sem fog szólni nekem semmit.
– Énekelj, és ne aggódj – feleltem neki.

 

 Egy muzulmán elkergette a malacnak álcázott „ördögöt”, aki be akart menni a kolostorba.

Az Olajfák-hegyének oldalán lévő betfagéi kolostorban, ahonnét Jézus megkezdte diadalmas bevonulását a Szent Városba, és ezért itt kezdődik a virágvasárnapi körmenet. Az hetvenes, nyolcvanas években az említett kolostorban volt nekünk egy gazdaságunk állatokkal, és természetesen köztük sertések is voltak.

Elérkeztek a karácsonyi ünnepek, és ezzel együtt év végén a tombola (a Szent Megváltó Kolostor hagyományos játéka Szilveszter estéjén. Spanyolországban, amióta beléptem a kisszemináriumba, volt egy mutatvány, ami megvidámította a mi karácsonyi ünnepeinket, amikor még ifjak voltunk). A jeruzsálemi tombolán mindig volt egy meglepetés díj. Az egyik éven a hallgatóknak, akikre az ajándékok elkészítését bízták, eszükbe jutott, hogy kimenjenek Betfagéba, és Ovidio testvértől, aki a „szeminárium” igazgatója volt – ahogy ő nevezte a sertés hízlaldát –, titokban elvittek egy malacot, és minden további nélkül, beletéve egy ládába, odatették, mint különleges díjat. Lehet, hogy félelemből, de lehet, hogy azért, mert nem a helyén volt, a malac nem tiltakozott, és nem is röfögött. Elérkezett az egész este ideje alatt várva várt pillanat, és az egyik testvér bezengte, hogy: „Tombola!”

Amikor a nyertes boldogan nyitotta ki a ládát, és feltűnt a „meglepetés”, azonnal hallatszott Ovido testvér felkiáltása: „Ez az én malacom!”

Este volt, és a malac „aludni” akart a kolostor egy helységében, és hát Ovidio testvér azt gondolta, hogy másnap reggel majd haza viszi a helyére. A helység ajtaján volt egy nyílás, és a kis állat, miután felébredt, kiszökött rajt, és kezdte felfedezni a világot. A Szent Megváltó Kolostor autóbejárója nyitva volt, és abban a pillanatban nem volt ott a kapus. A malac gyorsan kiszaladt az Új Kapun, de, mivel meglátta a kocsikat, megijedt, és vissza akart térni a kolostor nyugalmába. De nem tudta, mi vár rá: Abban az időben a kapus egy nagyon istenfélő öreg muzulmán volt. Látta a mi buzgó muzulmán öreg portásunk, hogy jön a malac, és azt képzelte, hogy maga az ördög van itt személyesen, erre elkezdett tipikusan össze-vissza beszélni meg teli torokból kiabálni. Ugyanakkor nem mert közel menni a malachoz. A szegény állat bénultan állt az út közepén. Végül, mivel látta, hogy növekszik a veszély, elhatározta, hogy elszökik az Óváros utcáira, és talán kiköt valamely keresztény család tűzhelyénél.

Ovidio testvér nem akarta a kismalac hollétét kutatni, se pedig azt, hogy milyen állapotban van, mert hisz malacokról beszélni Jeruzsálemben tabu téma volt. Mégis azt mondta az idős muzulmán portásnak, akivel jó barátságban volt:  „Ibrahim, nem tudsz valamit a malacomról?”

„De igen, Abuna – válaszolta a portás -, viszont nálunk muzulmánoknál a disznó olyan, mint az ördög. És nem akartam, hogy az ördög bemenjen a kolostorba!

Ovidio testvérnek nem maradt más hátra, mint hogy belenyugodjék az állat elvesztésébe.

Egy muzulmán azért imádkozott, hogy egy ferences iszlám hitre térjen.

Az utóbbi időben többször előfordultak erőszakos cselekedtek, merényletek és más tettek, amelyekbe belekeveredtek radikális muzulmánok. Nyugaton sok mohamedánt már erőszakos elemként, és ami még rosszabb, terroristaként tartanak nyilván, s nem számít, hogy az Iszlámban is vannak hívő emberek, akik érzékenyek a többiek irányába, habár saját kultúrájukból fakadóan ezt a maguk módján juttatják kifejezésre.

A Szentföld régi krónikái arról beszélnek, hogy a ferencesek elfogadottak voltak, nem csupán a zarándokok és a kereskedők, hanem maguk a muzulmánok részéről is, mert mindenkivel jót cselekedtek. A Szentföldi Kusztódia történetében Szent Ferenctől, és a szultánnal való híres találkozásától fogva olvasható néhány olyan történet, ahol feltűnik egy szerzetes, aki a muzulmánoknak prédikál és elimádkozza egy mecsetben a Miatyánkot. Pár hónappal ezelőtt elhunyt egy egyiptomi szerzetes, aki 15 évvel ezelőtt tartott egy beszédet a kairói mecsetben, aminek a témája Szűz Mária volt. Nagyon ritka esetek ezek, viszont megörvendeztetik a szívet, mert megállapítható, hogy alapjában véve lehetséges az együttélés és a barátság.

A 21. század első esztendeiben Pacifik atya gondozásában volt az Apostolok avagy az Elárulás Barlangja a Getsemani Bazilika közelében, a Szent Szűz sírja mellett. A második “intifáda”, vagyis felkelés éveiben történt, és alig jöttek zarándokok. Azon árusok közül, akik a Getsemani Bazilikánál és annak környékén szoktak árulni, az egyik minden nap lejött a barlanghoz, hogy beszélgessen Pacifik atyával, és mindig ugyanazt mondta:

” Abuna Pacifik: szeretném, ha muzulmán lenne. Minden nap imádkozom magáért. Ha akarja, segítek abban, hogy jó muzulmán legyen”.

A ferences, nevéhez híven, türelemmel és békésen, anélkül, hogy meglepődne, hallgatta ezt a muzumán embert, aki minden nap ugyanazt az “antifónát” ismételgette. Pacifik atya azt válaszolta, hogy ő keresztény és ferences, és hogy ebben az államban él. De belül valami nem hagyta nyugodni, és azt kérdezgette magától: “Mi végre a muzulmánnak ez a szívóssága?”

Egy nap megjelent a barlangnál egy művelt muzulmán, akit évekkel ezelőttről ismert Pacifik atya. Megkérdezte őt: “Te Szelim! Miért jön minden nap ez a fiatal ember azzal az ajánlattal, oly szép mondatokat mondva, ugyanakkor ekkora kitartással, hogy “muzulmánná tesz engem”.

A helyzet megvilágítására ezt válaszolta neki a képzett muzulmán: “Azért szeretné, mert mi muzulmánok azt hisszük, hogy csak hívőkként jutunk be a paradicsomba; mások pedig, akár keresztények, akár zsidók, mindannyian a pokolba kerülnek. Ő pedig azt akarja, hogy te elkerüljed ezt az örök szörnyűséget.

Pacifik atya bevallotta nekünk, hogy a hálának egy könnycseppje lecsordult az arcán … És – biztosak lehetünk abban – , hogy Szent Ferenc atyánk szeráfi derűvel szemlélné ezt a jelenetet.

A testvérek és az ortodox zsidók közti üzlet

Jeruzsálemre mindig úgy gondolunk, mint a béke városára, és nosztalgiával zarándoklunk el oda. Keressük azt a nyugalmat, amivel nem találkozhatunk más helyeken és ami a szívet csalogatja. Ugyanakkor a világon kevés város tud felmutatni, szorongattatást, számkivetést, rombolást, mindazt, amit az ember képes negatív értelemben elkövetni. Egyszóval, az ijesztő hírek ellenére, amelyek nap mint nap eljutnak hozzánk a hírközlő csatornákon keresztül, nem kell azt gondolni, hogy mindig háború közepette vagyunk. Sokszor elérhető a jó szomszédságban való együttélés, mindenek előtt, amikor közös érdekeink vannak. Ezt mondja a közmondásunk is: “fügeérés idején mindenki barát.”

Volt olyan időszak, amikor állataink voltak a betfagéi kolostorban ( az Olajfák-hegyének másik oldalán, Betánia közelében), és voltak köztük disznók is. Takarmányt vásároltunk az állatoknak egy szefárdi ortodox zsidótól, egy olyan embertől, aki már többé különösen kedves volt számunkra. Annak ellenére, hogy tudta, kiknek adja el az áruját – ferences testvéreknek, akik sertések számára vették, amiket aztán megettek – mégsem tett semmit. “Az üzlet, az üzlet” – ahogy azt mondani szokás. “Vallásosan” fizettünk a hónap végén. Egy alkalommal, a megszokottól eltérően, nem küldte a számlákat azért, mert még nem tette meg a szükséges levonásokat. A megbízott ferences, a spanyol P. Cástor García, aki a Szent Megváltó kolostor intézője is volt, felhívta a kereskedőt telefonon, és kérte, hogy küldje el neki a számlákat. Ő pedig megígérte, hogy azonnal megeszi. Napok múltával sem érkeztek meg a számlák. Valószínűleg azért nem sietett, mert biztos volt abban, hogy a ferencesek nem fogják őt becsapni. Ugyanakkor az intéző le akarta zárni a havi elszámolást, és kérte az ortodox zsidót: “Kérem, küldjön akkora összegű számlákat, mint korábban, mert egyébként nem tudom elvégezni a havi zárást!”

A zsidó nagy nyugalommal azt felelte: “Azokat már elküldtem. De mondanom kell egy dolgot: Kereskedői életem során ez az első alkalom, hogy ilyen nagy kitartással hívogatnak engem, hogy fizessenek nekem.” Úgy gondolom, az úr ez esetben “tudta, mi a helyzet”.

És lőn világosság szombati napon!

A Szentföldre érkező zarándok – akaratlanul is – olyan problémákkal találkozik, amiket a szombati nyugalom idéz elő, ez az a zsidó törvény, ami szombati napon tiltja a munkavégzést – a “Szombat”: Pihenni, elnyugodni – arra emlékeztet, hogy Isten is megpihent a hetedik napon, szombaton, miután megteremtette a világot a korábbi hat nap alatt, ahogy erről a Teremtés könyve beszámol. A szombat a pihenés napja, az Úrnak “szentelt” nap (Ter 2, 1-4). Az ember Isten utánzására van híva ezen a napon.

Ez a törvény vonatkozik többé kevésbé azokra a nem zsidókra is, kik Izraelben élnek. Mindenkinek pihennie kell szombaton:

Az embereknek és az állatoknak, a szabadoknak és a szolgáknak (Kiv 20, 8-11).

Ezen kívül használni kell az automatikus felvonót, avagy a szombat liftet, egyszóval, ami megáll minden emeleten, anélkül, hogy meg kellene nyomi a gombot, és fel kell magad vértezni türelemmel, míg felérkezel a sajátodra. Még inkább, ha a tizedikre, vagy annál magasabbra kell menned. Megszokottabb eljutni a Sirató-falhoz, mint az, hogy az őr megtiltja neked, hogy fotót készíts, vagy feljegyzést arról, amit az idegenvezető mond, hogy elszívj egy cigarettát, vas más dolgot csinálj, mivel szombat van. Vannak könnyen áthidalható helyzetek, annak ellenére, hogy szokatlannak tűnnek, és ráadásul idegesítőek. A zarándok, vagy a nem zsidó lakos, illetve az idegen – vagyis a szombat goj, ahogy itt a nem zsidókat hívják – tiszte megoldani azokat a problémákat, amelyeket maguknak a zsidóknak okoz a szombat. Ez történt velem is.

Egy napon találkoztam egy spanyol zarándokcsoporttal a Cardónál lévő városrészen. A Cardo Jeruzsálem főutcája volt a bizánci és a keresztes időkben. Ezekiás híres falának régészeti maradványainál, Jeruzsálem óvárosának zsidó negyedében történt. Amikor a Casa Nova zarándokház igazgatói szolgálatát töltöttem be 2000 elején. A vacsora után sétát szoktam tenni a csoportokkal Jeruzsálemben, hogy megismertessem velük a Szent Város csodáit. Egy péntek este történt, amikor már bejött, vagyis megkezdődött a szombat, mert a napot napnyugtától napnyugtáig számítják. Minthogy tél volt, és hideg, felvettem egy kabátot, ami befedte a rendi ruhám nagy részét. Mialatt magyaráztam a csoportnak a fal történetét, amit néhány évvel ezelőtt tártak fel, odajött hozzám egy 45 év körüli zsidó asszony, és megszólított. Ezeket a mondatokat intézte hozzám:

Kérem, segítségre van szükségem. Be tudna jönni a házamba egy pillanatra?

Azt válaszoltam, hogy igen. És mondtam a csoportomnak, hogy

Várjatok meg itt egy kicsit, mert úgy néz ki, hogy ennek az asszonynak nehézsége akadt, és elmegyek segíteni rajta.

Láttam, hogy az asszonynak nagy gondban kell lennie, mert nem normális dolog, hogy este a zsidó asszonyok idegen személyekhez fordulnak, még hozzá férfiakhoz. És ráadásul szombat volt. Az öltözetemről és a kordámról azonnal megállapította, hogy ferences vagyok, és ezt nekem kifejezésre is juttatta. Nem beszélünk többet a házáig vezető úton, ami kb. 6 percig tartott. Azt gondoltam, hogy kint várt, és szüksége volt egy nem zsidóra azért, hogy megnyomja a csengőt és kinyissák a bent lévők az ajtót. Amikor megérkeztünk, az ajtó nyitva volt, és az asszony felvitt egészen a lakásáig: A második emeleten volt, ahol ebben a pillanatban hat vagy hét személlyel találkoztam. Elvezetett egészen a fürdőszoba ajtajáig, megmutatta nekem a villanykapcsolót, és nagyon kedvesen megkért:

Kérem szépen, volna szíves felgyújtani a villanyt?

Megnyomtam a kapcsolót, “És lőn világosság”. Megköszönte, és itallal akart kínálni. Kedvesen azt válaszoltam, hogy

Köszönöm, köszönöm. Mennem kell, odahagytam a zarándokokat, és aggasztja őket a késlekedésem.

Valóban így is volt, mert találkoztam velük, amint a keresésemre indultak. Elmondtam nekik, hogy mi történt velem. A zarándokok nevettek, mert nem akartál elhinni. Érthető, hiszen nem könnyű bejutni egy annyira köztünk lévő, ugyanakkor a miénktől mégis oly távoli kultúrába.

Másnap előadást tartottam a teológián a ferences diákoknak, és elmondtam nekik a történetet, kissé kiszínezve, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy a Biblia földjén vagyunk. Csakugyan, amikor kísértem az asszonyt Jeruzsálem utcáin, eszembe jutott a Példabeszédek könyvének egy szövege, amikor a bölcs azt mondja a 7. fejezetben, hogy “szürkületben, estefelé, éjnek idején, sötétben” történik egy elővigyázatlan, ítélőképesség híjával lévő fiatal ember és egy asszony találkozása – aki mindig Jeruzsálem utcáin és terein bolyong.

Íme itt vagyok – mondja – hogy rögvest keresselek, és már megtaláltalak

Az asszony házának minden kényelmét, és egyéb mást is bevet, és az ifjú “megy utána iziben, mint a leölésre vitt marha, mint a tőrben fennakadt szarvas. A diákok mulatságos előadáson vettek részt, amikor elképzelték a helyzetet. Az asszony természetesen nem “óvatlan ifjút” keresett, hanem egy szombat-gojt, egy szombati pogányt, aki egy szerzetes személyében jelent meg ferences kordával a derekán.

És mindannyian megállapíthattuk, mennyire nehéznek bizonyul némelyek számára bejutni szombaton a fürdőszobába.