Az élet csúcspontja

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. december 6. (Advent 2.) vasárnapjára.

Ennél pontosabb időmegjelölést nem lehet adni: “Tiberius császár uralkodásának 15. esztendejében történt”, vagyis az időszámításunk szerinti 28. évben. És az akkori hatalmi viszonyok is tisztázottak. Elsőnek a császári helytartó neve szerepel: Pontius Pilatus. Így világos, hogy kinek van szava. Minden más csak a császár kegyéből létezik: a három helyi “király”, Heródes, annak testvére Fülöp, valamint Lysanias a szomszédos provinciából. A fő vallási vezetők is a római császár mindenható akaratának köszönhetik hivatalukat.

E világ hatalmasai közül egy valaki lép föl, akinek nincs más hatalma, mint Isten hozzá intézett meghívása. Ő pedig nem palotában lakik. Nincs katonákkal teli kaszárnyája. A pusztában él. Kinek van tudomása már Rómában, a hatalmas császár udvarában arról, hogy mi történik uralkodásának 14. évében Júdea távoli provinciájában? A római történetírók nem tudósítanak erről. Lukács evangélista azonban tudja, hogy történelmi pillanat ez, vagyis az emberiség történetének “csúcspontja”. Egyetlen erőt sugárzó mondatban foglalja össze: “Minden ember várta az Istentől jövő üdvösséget”.

Lukács egy éven át követ minket. Vasárnapról vasárnapra olvasunk részleteket az ő evangéliumából. A négy evangélista közül ő Jézus “történetírója”. Ő maga írja, hogy mindennek pontosan utánajárt, hogy Jézus életének eseményeiről tudósítson, hogy rámutasson annak hitelességére.

Jézus nyilvános működését Keresztelő Szent Jánosnál kezdi a Jordán folyónál. És Lukács számára János fellépése ezért történelmi jelentőségű esemény. Itt valami egészen nagy, egészen új dolog veszi kezdetét. Maga Isten fog bele. Nem a császár határozza meg a történelem menetét. Isten annak ura. Tőle jő az üdvösség, ő a szabadító.

De tőlünk függ, hogy előkészítsük az ő útját. Advent “Eljövetelt” jelent. Ez annak az ideje, amikor “egyengetjük az utat” Isten eljövetelére. Ehhez csupán egy dologra van szükség: a szív megváltoztatására. János minduntalan megtérésre hív. Ennek jele a Jordánban való megmerítkezés, a keresztség, és tulajdon hibáink komoly megvallása. Mert csak így nyerhetjük el a bűnbocsánatot.

“Egyengessétek ösvényeit!” Az Advent Isten eljövetelét hivatott előkészíteni. Sokféle akadályba ütközik ez: “Minden völgyet fel kell tölteni.” Mindannyian elgondolkodhatunk azokon a hézagokon, amik elválasztanak minket egymástól. Idővel ismét nagyobbak lesznek. Előítéletek, kölcsönös bizalmatlanság, rosszindulatú megszólások – sok egyéb dolog válhat mély árokká, amit át kell hidalnunk. “Hegyek és halmok süllyedjenek alá”. Félreértések és konfliktusok hegyekként tornyosulhatnak köztünk. És ki fogja ezeket megint lebontani? “Ami göröngyös, váljék egyenessé.” Hány ferdeség akadályoz minket szívünkben, hogy befogadjuk Isten üdvösségét. “Most van a kegyelem ideje”, mondja a Szentírás. Az Advent életem egy csúcspontja lehet számomra!

Mit tegyünk?

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. augusztus 2. vasárnapjára (Jn 6, 24-35).

Ezt az egyszerű kérdést intézi a nép Jézushoz. Válaszokat keresnek az életük számára. Eligazodási pontra van szükségük. És azt remélik, hogy Jézus ezt meg tudja nekik adni. “Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?” Nem valamiféle tanácsot akarnak maguknak, hanem egy olyan iránymutatást, ami abban segíti őket, hogy életüket helyes irányba tereljék.

Jézus válasza meglepetést okoz. Nem ad felsorolást a felől, hogy mit tegyenek “Isten tetteinek cselekvése” érdekében. Nem kínál erkölcsi katalógust, hogy mi mindent kell megtenniük az Isten tetszésének elnyerése érdekében. Csupán egyetlen dolgot nevez meg. És ez szemmel láthatóan nem “tett”, nem cselekedet, nem teljesítmény, hanem sokkal inkább magatartás, beállítottság: Egyszerűen hinniük kell! Benne, Jézusban kell hinniük. Abban kell hinniük, akit az Isten küldött. Sokat elgondolkodtam azon, hogy miért adja Jézus ezt a választ. Szeretnénk tudni, hogy mit kell tennünk az életben. Ő pedig azt mondja, hogy hinnünk kell. De elegendő az, hogy egyszerűen csak higgyünk? Nem kell tennünk is valamit? Élhetek én a hitből? Nincs szükség cselekedetekre is hozzá? Hinni azt jelenti, hogy bízni Istenben. De elegendő bízni Istenben, hogy a tennivalónkat elvégezzük?

Úgy gondolom, megéri, hogy elgondolkodjunk ezen! Mit változtat a cselekedetemen, ha akár hiszek Istenben, akár nem? A kérdés jogos. Ha a hit nem alakítja az életemet, talán egy jámbor vasárnapi érzés marad, nem több.

Azok az emberek, akik annak idején Jézussal diskuráltak, pontosan erre a kérdésre akartak egy hiteles választ kapni: Honnan állapíthatjuk meg, hogy van valami hozadéka annak, hogy hiszünk Istenben és benned? Kézzelfogható bizonyítékot, világos jelet akarunk kapni! Ezzel a kérdéssel ma is találkozom: Mi hasznom van abból, hogy hiszek? Meg tudsz engem győzni egyértelmű tények alapján, hogy a hit értékes az én életem számára?

Jézus válasza kettős. Először a történelmi tapasztalatra utal: Isten jeleket és csodákat vitt végbe, miként a manna a pusztában, amit Isten mint szükséges kenyeret csodálatos módon hullatott az égből a népnek minden nap. Hányszor hallom az emberektől, hogy maguknak bajuk van azzal a hittel, amiről a nagyanyjuk mesélt, hogy milyen mély hite volt ennek az asszonynak. És leginkább arról is beszélnek, hogy a hit mennyire alakította az ő életét, és mennyire segített abban, hogy helyesen cselekedjék.

Jézus azonban a mai tapasztalatra is utal. Merészen azt mondja, hogy: “Én vagyok az élet Kenyere!”. Jézusban hinni, benne bízni olyan szilárd alapja az életnek, mint a mindennapi kenyér. “Aki hozzám jön, nem éhezik többé”. A hit annyira létszükségletű, mint a víz: “Aki bennem hisz, nem szomjazik meg többé.”

De mit takar az, amikor valaki azt mondja: “Én egyszerűen nem tudok hinni”? Jézus azt mondja, hogy a hit tulajdonképpen nem a miénk, hanem az Isten műve, nem a mi teljesítményünk, hanem Isten ajándéka. Részünkről elegendő már a vágy, hogy hinni tudjunk!

Jöjjetek, és pihenjetek kicsit

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. július 19. vasárnapjára.

Két dolog szüksége az életben: Idő a munkára és idő a pihenésre. Idő a teljes aktivitásra és idő a kiengedésre. Miért akarja a Biblia a heti munka és a szombati pihenés ritmusát? Miért harcolunk most már évek óta azért, hogy a vasárnap munkaszüneti nap maradjon? A “Szövetség a vasárnapért” egyesíti az egyházakat, a szakszervezeteket, és felébreszti a vállalkozókat, valamint az ipart űzőket: Mindannyian tudjuk, hogy az ember nem csak dolgozni képes. A vasárnapi pihenés nyirbálható tovább.

A szabadságnak ez az értelme. A testnek és a léleknek szüksége van a kikapcsolódásra. Ezt Jézus is tudta. A mai evangélium éppen a helyes pihenés kulcs fontosságú megfogalmazása. Az apostolok visszatérnek első missziós útjukból. Teljesen tele vannak élményekkel. Nagyon sikeres kellett, hogy legyen, mivel az emberek nem csak Jézushoz jönnek csapatostól, hanem hozzájuk is. “Nem egyszer enni sem volt idejük, olyan nagy volt a jövés-menés náluk.”

Itt avatkozik be Jézus. Elég az erőfeszítésből, az emberek tömegéből, akik mind akarnak, keresnek és kérnek valamit. Jézus rövidre zárja: “Jöjjetek egy elhagyatott helyre, ahol egyedül vagyunk, és pihenjetek egy kicsit”. És hajón útnak indulnak, hogy a tópart egy félreeső helyén egy kis “szabadságuk” legyen.

Így kívánom magamnak a szabadságot én is: a hozzám közel állókkal eltölteni egy időt ott, ahol nem szorít semmi időpont, nem csörög a mobil telefon, a napot semmiféle kötelesség nem határozza meg. És egy különleges öröm az, hogy “Jézussal” tölthetem a szabadságom: Idő a csendre, az összeszedettségre, a pihenésre Istennél, egy csendes templomban, a természetben, nem “hivatali funkcióban” mind püspök, hanem egyszerűen mint ember.

De néha a tervezettől a megkívánttól eltérően történnek dolgok. Valami ezalatt közbejön, ami minden tervet felborít: betegség, hivatali vagy családi okból eredő sürgető kötelesség, vagy akár egy baleset a szabadság helyén. Hirtelen minden más lesz. Semmi sem lesz a nyugalmas időből. Fuccs a szabadságnak. Csalódás, szomorúság, düh, aggódás, mindezek az érzések küzdenek egymással. De megmarad az, hogy a felüdülésből semmi sem lesz.

Másképp történt Jézus és apostolainak tervezett “szabadsága” esetében is. Nyugalmat akartak magunknak, de az emberek nem hagytak nyugtot nekik. Míg ők a csendes tavon eveztek, pihenőhelyük irányába, emberek csapata szalad a part mentén utánuk, és megelőzik őket. Megpróbálom elképzelni az apostolok ábrázatát, amikor meglátták ezt a hatalmas embertömeget, akik a parton várták őket. Az evangélium hallgat erről. Teljesen Jézusra irányítja a figyelmet: “Amikor kiszállt a hajóból, és meglátta a sok embert, megesett rajtuk a szíve. Mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.

Mindenkinek, aki szabadságát töltheti, lehetőleg pihentető és zavartalan időtöltést kívánok. Ha esetleg másképp történne, Jézus nagy példakép számunkra. Ne mérgelődjünk, ne szegjük kedvünket, ne bosszankodjunk azon, hogy másképp alakult. Sokkal inkább egy szeretetteljes, szívbéli odafordulásra van szükség azokhoz az emberekhez, akiknek annyira szükségük van a segítségre, még akkor is, ha megzavarják “szabadságunkat”.

Nagy vihar – nagy csend

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. június 21. vasárnapjára (Mk 4, 35-41)

Heves ellentétek egész erősen meg tudnak rázni minket. Néha olyan érzésünk van, mintha hegyen-völgyön át vinne az utunk. Bánat és öröm, félelem és megkönnyebbülés váltakoznak rövid idő alatt, követik egymást gyorsan. Ellentétes érzések játszódnak le bennünk, és kavarnak fel minket.

Hasonlót tapasztalnak Jézus tanítványai a mai evangéliumban. Egy nagy embertömeggel indul, amely Jézus köré gyűlt a Genezáreti tó partján. Messziről jönnek, hogy megtapasztalják. Látni, hallani akarják őt. Megpróbálják még meg is érinteni. Mert sokan meggyógyultak tőle, gyakran már egy egyszerű érintés által is. Ma azonban beszélni akar hozzájuk Jézus. Azért, hogy a tömeg ne nyomja, egy halászbárkába száll, elhelyezkedik, és beszél a parton álló emberek sokaságához.

Órák hosszat hallgatják. Csodálatra méltó, mennyire csüggnek az ajkán. Nem tűnnek fáradtaknak. Nem lehetett unalmas. Nyilvánvalóan annyira megérinthette a hallgatóság szívét, hogy egész nap kitartottak, míg nem beesteledett.

Ekkor elhatározta Jézus, hogy ideje ismét visszatérni a tó túlpartjára. Miután elbocsátották az embereket, elkezdtek visszaevezni a rájuk köszöntő éjszakában. Magukkal vitték Jézust úgy, ahogy a bárkában volt.

Ismerősek és félelmetesek a hirtelen viharok a Genezáreti tavon. A tó képes a legrövidebb idő alatt felkorbácsolódni. A heves hullámzás még ezeket a tapasztalt hajósokat is nagy veszélybe sodorhatja kis bárkáikkal együtt. A bárkát, amiben Jézus nyugodt lélekkel egy párnán feküdt és aludt, az elmerülés fenyegette.

A kontraszt felháboríthatta a pánikba esett tanítványokat. Kétségbeesetten próbálták a hajót épségben megtartani. Jézus egész nyugodtan fekszik a vánkoson és alszik. Tanítványai felrázzák, és szemére vetik: Neked mindegy, hogy elveszünk?

Még nagyobb az ellentét abban, ami most történik. Jézus felkel és hatalmi szóval fordul a viharhoz, mintha az egy személy lenne, akinek parancsot adhat: Hallgass! Csendesedj el! És azonnal lecsillapodik a szél. “És nagy csend lesz”.

Nem csoda, hogy nagy félelem fogja el a tanítványokat, amikor hirtelen nagy csend támadt. Túl szokatlan volt ez az életveszélyes viharból a mély nyugalomba átmenő változás. Az érzések ilyen változását nem könnyű feldolgozni. Mindannyian tudják, hogy milyen éles kontrasztot éltek meg.

Nem igazságtalan Jézus, mikor szemrehányást tesz nekik? “Miért aggódtok ennyire? Nincs bennetek hit?” De pontosan erről van szó. Jézus bátorságot akar önteni belénk és bíztatni akar minket. Noha életünkben még így tombol a vihar. Noha azt gondoljuk, hogy most minden elveszik. Noha félelembe és pánikba esünk. Akkor sem veszíthetjük el bizodalmunkat. Mert Jézus velünk van a bárkában. Az ő nyugalma békét és biztonságot sugároz. Nem hagyja, hogy elvesszünk. Persze: nem kell szégyenkeznünk, ha megrémiszt minket a vihar. Az apostoloknak sem ment jobban.

Úrnapja és az asszony az Egyházban

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. Úrnapjára (Mk 14, 12-16.22-26)

Egy asszonynak köszönhetjük a mai ünnepet. Kár, hogy őt kevéssé ismerik. Tudom, hogy a gazdasági élet nem örül a két csütöröki ünnepnapnak, vagyis a Mennybemenetel ünnepének és az Úrnapjának. Sokak számára jó alkalom egy rövid szabadságra. Annál inkább megéri, hogy a mai ünnep eredetére kérdezzünk.

Az Úrnapja ünnepének kezdeténél egy asszony áll. Gyakran mondjuk, hogy a (katolikus) egyházban túl keveset jutnak szóhoz az asszonyok. És ebben van némi igazság. Úrnapjával ez nem így van. Ez az ünnep ugyanis egyértelműen Lüttichi szent Juliannára megy vissza. 1191-ben született Lüttichben, Belgiumban. Árva gyerekként már korán kolostorba került, ahol meglehetősen jó képzésben részesült, és mély vallásosságban nőtt fel. Többször volt az a látomása, ami meghatározta a mai ünnepet. Ebben a látomásában látta a Holdat egy folttal ragyogni. Úgy értelmezte, hogy valami hiányzik az Egyház életében. Egy ünnep, ahol a hívők tisztelhetik és imádhatják az Eucharisztiát.

Julianna hozzá kezdett egy saját ünnep bevezetésének kéréséhez, sőt kierőszakolásához. Ha valaki látomással hozakodik elő, leginkább bizalmatlansággal találkozik. Így volt ezzel Julianna is. Mégis voltak, akikre hatást tett Julianna szavahihetősége. Köztük egy lelki emberre, akit később pápává választottak. Őt meggyőzték Julianna látomásai, és 1264-ben, hat évvel halála után bevezették az általa kért ünnepet. És mindjárt korának legtekintélyesebb teológusa, Aquinói Szent Tamás himnuszt is írt erre az ünnepre, amiket ma is énekelnek Úrnapján.

Lüttichi Julianna így érte el néhány év alatt, hogy “látomása” valósággá vált. Úrnapja máig a Katolikus Egyház egyik legnépszerűbb ünnepe.

Mégis miről szólt Julianna fáradhatatlan buzgósága az ünnep bevezetése érdekében? Azt gondolom, egyszerűen rácsodálkozott, hogy Isten ennyire közel van az emberekhez a Szent Kenyér színében. Néha velem is úgy van, hogy megrendít az a gondolat, hogy Jézus valóságosan jelen van a Kenyér e kicsiny fehér darabkájában.

Jézus a vacsora közben kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és egyszerű szavak kíséretében asztaltársainak nyújtotta: Ez az én testem! Mindenegyes alkalommal, bárhol is ünneplik a szentmisét a világon, megtörténik az átváltozás csodája: Egy darab kenyérből Krisztus Teste lesz. Maga Jézus lesz “valóságban, tényleg, lényegileg” jelenvalóvá.

Ezért hordozzuk ma az “Úr Testét” (mert ezt jelenti a “Fronleichnam” szó) ünnepélyes körmenetben körbe a városokban és a falvakban. Ez annak az örömünnepe, hogy az Úr oly egyszerűen és oly valóságosan jelen van köztünk. Az Ő jelenléte minket is át akar változtatni.

Juliannát ez fogta meg ennyire, ez lelkesítette ennyire, hogy nem nyugodott addig, míg látomása be nem teljesült. Ezért kell ma köszönetet mondanunk ennek az asszonynak!

Keresztények és muszlimok párbeszéde

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. május 31. vasárnapra (Mt 28, 16-20)

Két emlékezetes történetet kapcsolok a mai evangéliumhoz. Mindkettőnek köze van az iszlámhoz, és annak a kereszténységhez való viszonyához. Mindkettő évekkel ez előttre tehető, ugyanakkor nagyon is aktuális. Az egyik: A Stephansplatzon beszállok egy taxiba. A taxisofőr megismer engem a visszapillantó tükörben. Egy fiatal muszlim, és azonnal beszélgetést kezdeményez: “Ön mégis csak egy tanult ember. Tudnia kellene, hogy Istennek nem lehet fia. Nem is ember úgy, mint mi.” Ezzel közvetlenül érintette a keresztény hit és annak iszlám részről ért kritikája lényegét.

Ma Szentháromság ünnepét üli az Egyház. Ahogy a zsidóság és az iszlám, úgy mi keresztények egy Istenben hiszünk. Ezért nevezik a mi vallási közösségeinket “monoteista vallásnak”. Persze a mási kettő szemére veti a keresztényeknek, hogy valójában nem egy Istenben, hanem háromban hisznek, mert mi Jézust és a Szentlelket is Istenként tiszteljük. Jézus azonban azt a megbízást adta tanítványainak, hogy kereszteljék meg az embereket “az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”. És a keresztény hitvallásban is azt mondjuk, hogy egy Istenben, az Atyában, az ő Fiában és a Szentlélekben hiszünk. Mit válaszolhatnék az én fiatal szimpatikus muszlim taxisofőrömnek? Először is igazat adtam neki: Isten nem egy ember, és Jézus nem úgy Isten Fia, mint ahogy én az édesapám fia vagyok.

De Isten nem is egyeduralkodó, mint egy földi uralkodó. Hisszük, hogy Isten a Szeretet, és a szeretet csak személyek közt létezhet. Hisszük, hogy Isten közösség, annyira egységes és egy, hogy beszélhetünk egyetlen Istenről három személy közösségében. És mert hisszük, hogy Isten közösség, bízunk abban is, hogy lehetséges közösség köztünk emberek között. Ha az egymást szeretők, a barátok, a partnerek “egy szív és egy lélek”, akkor Istenre is vonatkoztathatjuk ugyanezt. Nem tudom, hogy meg tudtam-e győzni az én taxisofőrömet. De legalább megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy mi keresztények tényleg egy Istenben hiszünk és nem három istent imádunk.

A másik emlékem is szintén évekre tekint vissza. Egy iszlám egyetem vendége voltam Teheránban, Iránban. A professzoroknak és diákoknak tartott előadásom témája az iszlám- keresztény párbeszéd volt. Mindjárt az kezdetén idéztem a mai evangéliumot, és úgy magyaráztam, hogy nekünk keresztényeknek van egy Jézustól kapott megbízásunk: “Tegyetek tanítványommá minden embert; kereszteljétek meg … tanítsátok meg mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek”. Jézus szavai világos missziós megbízás. Ez egyetemes, és minden korok minden emberére érvényes. Hogy lehet itt még helye párbeszédnek? Ne próbáljuk meg minden embert, beleértve a muszlimokat is, kereszténnyé tenni? Majd azonnal hozzáfűztem: De maguknak, muszlimoknak is van missziós megbízásuk. Minden ember el kell, hogy ismerje a Koránt Isten kinyilatkoztatásának, és így muszlimmá kell lenniük.

Hogy legyen így köztünk tolerancia és párbeszéd? Nem mutatják a mai vallási konfliktusok, hogy lelketlen dolog az, amikor egy vallás magának követeli az egyedül üdvözítő jelzőt? Akkor Teheránban egy élénk és érdekfeszítő vita volt erről. Egy dolog világos: Jézus nem kényszerről beszélt. Nem azt akarta, hogy tanítványai kényszerítsenek más embereket, hogy keresztények legyenek. Minthogy Isten a Szeretet, a kényszer nem lehet az ő útja. A szeretet a szívet akarja megnyerni. Szabad neki másokat meggyőzni. De mindig figyelnie kell a másik lelkiismeretére. Jézus nem szolgát akart követőjének, hanem barátot, aki őt a szabadságra követi. Csak az ilyen lelkületben lehet a vallásoknak szépen egymással élni. És ez így tényleg sikerülhet is.

A világ minden nyelvén

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. május 24. Pünkösd vasárnapjára

(ApCsel 2, 1-11)

Az Osztrák Állami Nyomda egy érdekes 19. századi mű utánnyomását végezte. Nagy lapokon ott van a Jézus által tanított Miatyánk, az alapvető imádság szövege 814 nyelven. Mégpedig az adott nyelv betűkészletével megjelentetve. Néha megpróbáltam beleolvasni ebbe a hatásos műbe. Valóban bámulatos, hogy mi emberek milyen sok nyelven ki tudjuk fejezni magunkat.

De ez még nem minden. A Német Bibliatársaság adatai szerint a Bibliát 2527 nyelvre fordították le, egészében vagy legalább részben. A hivatalos becslések alapján világszerte kb. 6500 élő nyelv van. A magam nyolc nyelvével, amit többé-kevésbé ismerek, épp hogy a világon lévő nyelvek alig egy ezrelékéhez érek fel. Annyi bizonyos, hogy egyetlen más könyvet sem fordítottak le annyi nyelvre, mint a Bibliát.

Miért említem ezt Pünkösd ünnepén? Mert az emberek akkor, Pünkösdkor, Jeruzsálemben az apostolokat bámulták, “mert mindenki a saját nyelvén hallotta a beszédet”. A nyelvcsoda akkor sok zarándokhoz elért, akik Pünkösd ünnepére jöttek Jeruzsálembe: “jámbor emberek minden népből az ég alatt”. “Önkívületbe estek a csodálkozástól és azt mondták: Nemde mind galileaiak, akik itt beszélnek? Hogy vagyunk képesek mindannyian a magunk anyanyelvén hallani”?

Hányszor kívántam magamnak már ezt nyelvcsodát! Milyen gyámoltalan az ember egy olyan országban, amelynek nyelvét nem érti és amelynek írását nem képes elolvasni. Régtől fogva foglalkoztatja az embereket a kérdés: miért van ilyen sok nyelv? Ez a sokféleség valami nagyszerű dolog, ugyanakkor vesződséges. Mindeközben az angol valahogy világszerte uralkodóvá vált. Lesz majd olyan, hogy egyszer csupán egy nyelv létezik minden ember számára? Pünkösd valami mást ígér. Nem egy egységes nyelvet, aminek mindegyik alá kell vesse magát, hanem egy olyat, amit minden ember képes megérteni. És ezt az egy nyelvet csak a Szentlélek tudja megtanítani, és aki ezt megtanulta, az tudja megértetni magát mindenütt a világban, noha nem ismeri az adott ország nyelvét, és írását sem képes olvasni. És ez a szeretet nyelve.

Egy zsidó közmondás azt mondja: “Ami a szívből jön, a szívhez jut el.” Pünkösd nyelvcsodáját csak így tudom magyarázni. Azokat az embereket, akik ott egybesereglettek, és az apostolokat beszélni hallották, megérintették a hallottak. Egyúttal eljutott hozzájuk, hogy itt valami nagy dolog történt. Megértették a szív nyelvét. A világ 6500 nyelve közt ez az egyetlen, amit mindenki megért. Ez Isten nyelve, mert Isten a szeretet. Kevesebb szóval mondja ki, mint tettel. Inkább szemmel, mint szájjal. Nincs szüksége fordítóra, mert közvetlenül a szívhez szól. “Isten szeretete kiáradt a szívünkbe”, mondja Szent Pál. Ezért van szükségünk ma egy új Pünkösdre!

Jövőnk ünnepe

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. Mennybemenetel ünnepére (ApCsel 1,1-11)

Mit jelent Krisztus Mennybemenetele? Mit mondhat ez az ünnep az embereknek, akik nem járatosak a Bibliában és nem ismerik az Egyházat? Amit mindenki bizonnyal jól megért, az a tény, hogy ez a keresztény ünnep sokakat munkaszüneti nappal ajándékoz meg, és ezáltal nem keveseknek hosszú hétvégéjük lehet. De mit ünnepelnek a tulajdonképpen a keresztények a mai napon? És van-e olyan jelentése, amit a nem keresztények is meg tudnak érteni?

Előre kell bocsátanom: Számomra Krisztus mennybemenetelének hármas jelentése van. Először egy fontos állomás azon az úton, amin maga Jézus járt. Majd egy új szakasz az általa alapított közösség, vagyis az Egyház útján. Végül pedig egy személyes küldetés minden emberhez.

Jézus halott volt. A keresztre feszítés leírhatatlan kínjai közt gyötrődve meghalt, majd azonnal egy közelben lévő sírba temették. Húsvét reggelén, a halála utáni harmadik napon, sírját üresen találták az asszonyok. Nem sokkal ez után személyesen találkoztak vele. Valóságos testben, ugyanakkor mégsem egyszerűen újraéledt. Náluk, de már nem úgy, mint az előtt. “Negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik” – így tudósít Szent Lukács. A mai nappal végéhez ér ez a szakasz. A megjelenések ideje elmúlt. Jézus “felvétetett az égbe”.

Követői számára egy új korszak kezdődik: “Tanúim lesztek … egészen a föld határáig”. Innentől kezd a Krisztusban hívők közössége elterjedni az egész világra. Szent Márk evangélista ezt röviden így foglalja össze: “Azok pedig elmentek, és hirdették az igét mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott, s a tanítást az azt kísérő csodajelekkel megerősítette”. És Jézus “mennybemenetele”, majd tíz nappal ezután a Pünkösd, valóban a kereszténység elterjedésének úgynevezett startja volt, Jeruzsálemtől kezdve “egészen a föld határáig”. A kereszténység e máig tartó, világ szerte minden népre kiterjedő közösségének növekedését csak is úgy tudom magamnak megmagyarázni, hogy Jézus, az Úr, “a mennyből,” szüntelen munkálkodásával teszi lehetővé ezt a növekedést. Azt is megígérte: “Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”.

Számomra ennek a mai ünnepnek van még egy jelentése. Arra emlékeztet engem, hogy az én “mennybemenetelem” is közel van. Egyszer az én földi életem is végéhez ér. Egyszer én is itt kell, hogy hagyjak mindent ezen a világon. Hová vezet majd az én utam? Mi jön ez után az élet után? Jézus mennybemenetele az ő hazatérését jelenti. Ott, ahová ő ment, miránk is egy jóságos Isten vár, egy otthon, az örök élet. Még ha ezt nem is tudjuk elképzelni. Ígéretet kaptunk, megígérték nekünk. Krisztus mennybemenetele – nem csak egy hosszú hétvége, hanem kitekintés arra, ami még vár reánk. Nem hanyagolhatjuk el. A jövőnkről van szó.

Barátokká lenni – barátoknak maradni

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. május 10. vasárnapjára (Jn 15, 9-17)

Hadd írjak ma az egyik legkedvesebb evangéliumomról. Annyira fontos számomra, belőle vettem püspöki jelmondatomat: “Nem nevezlek többé szolgának titeket” – mondja Jézus -, “hanem barátaim vagytok”.

“Vos autem dixi amicos”, így hangzik püspöki jelmondatom latin megfogalmazásban: “Barátainak mondalak titeket”.

Az utolsó vacsorán, elfogatásának, elítéltetésének és megfeszítésének estéjén Jézus feltárja a szívét. Olyan dolgokat mond, amiket nem egykönnyen mond ki az ember. Ő, a Mester, az Úr, tanítványainak tanítója, mint barátait szólítja meg. Ez nem az a laza hozzáállás, ahogy mi gyakran barátainknak nevezünk olyan embereket, akiket alig ismerünk. A facebook-on és hasonló médiafelületeken az embereknek egy halom “barátja” van, akikkel csupán elektronikus úton van kölcsönös kapcsolat. Barátság ez már? Ilyen könnyen lehet valaki az ember barátja? És mennyire tartós egy ilyen “barátság”?

Jézus többet kínál. Saját személyes barátságát ajánlja fel. De mi az, hogy igazi barátság? Számomra valami az életben létező legértékesebből. És ez az időssé válás szép oldalához tartozik, amikor a barátságok már éveken, évtizedeken át tartanak. A római történetíró, Sallustius a lényegre tapint a barátság mibenlétét illetően: “Idem velle atque idem nolle”. “Ugyanazt akarni és ugyanazt elvetni”. Másképp megfogalmazva: Mély összhang van abban, hogy mi az értékes és mi az, ami nem.

Ezért mondja Jézus: “Akkor vagytok barátaim, ha megteszitek, amit parancsolok nektek”. Jézussal, az ő akaratával összhangban lenni, ami a vele való barátság alapja. Egyszóval a szívek összhangjáról van szó.

Egy ellenvetés mindig foglalkoztat engem: Ez a Jézussal való barátság vajon nem nagyon egyoldalú? Azt mondja, hogy meg kell tennünk azt, amit akar. Nem tartozik a barátsághoz hozzá a kölcsönösség? Nem csak akkor tud két ember igazi barát lenni, ha bizonyos fokig ugyanazon a szinten vannak? Jézus azonban azt mondja: “Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”. Ő marad a Főnök! Mi pedig, akik tőle függünk. Igen, ez így van. Ha Jézus Isten Fia, Ő mindig az Úr is. És én mindig függő viszonyban maradok Istentől, mert teremtmény vagyok. Ez így van, és így is marad.

Az a hihetetlen, ugyanakkor szép és nagyszerű dolog, hogy bennünket valódi barátaivá akar tenni Jézus. Ezért szeretem annyira ezt a mai evangéliumot. Valami felfoghatatlan dolgot mond nekünk: Isten és ember közt, Krisztus és köztem létezhet igazi és kölcsönös barátság – “szemmagasságban”. Ez csak azért lehetséges, mert Isten erre hív. “Barátaimnak hívlak titeket”. Ő kezdeményez. Barátságával ajándékoz meg minket. Bízik bennünk, és ránk bízza önmagát. Ezt mi elfogadhatjuk, és így barátaivá lehetünk. És, miként minden igazi barátság esetében, itt is úgy van: “Azt akarja, hogy ápolják. Időre és figyelmességre van szüksége. Jézus megajándékoz barátságával. Rajtunk múlik, hogy barátai leszünk-e, és barátai maradunk-e.

Kapcsolatban …

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. május 3. vasárnapjára (Jn 15, 1-8)

Nincs rosszabb az ember számára, mint az elszigeteltség. Kirekesztés, elhatárolódás, senkihez sem tartozni, kitaszítottnak lenni: Ez el tudja venni valakitől a levegőt, el tudja venni az élet örömét. A jogok nélküli államok legszörnyűbb börtöneiben a legrosszabb dolgok közé tartozik az elszigeteltség. Az őrületbe tud kergetni embereket.

Az élet első pillanatától fogva kapcsolatban vagyunk, és csak akkor tudunk élni, ha másokkal összeköttetésben állunk. A petesejt és a hím ivarsejt kapcsolatából új élet jön létre. A gyermek csak akkor tud növekedni, ha az anyaméhben kapcsolatban van az édesanyja életével. És így marad ez egy egész életen át. Noha önálló személyiséggé válásunk érdekében elvágják a köldökzsinórt, mégis csak rá vagyunk utalva másokra, a szülőkre, testvérekre, a barátokra, és sok emberre, akiknek szolgálata nélkül még élni sem tudunk.

Egyre elszomorítóbb a “szingli lét” életmodellje, amit ma gyakran mint nagy szabadságot magasztalnak. Aki “magányos harcosként” akar átjutni az életen, aki csak önmaga és saját önmegvalósítása körül forog, előbb vagy utóbb egyedül fogja találni magát.

Egy egyszerű példán világossá teszi Jézus, hogy ez az életmodell nem életképes. Szőlőtő nélkül nem képesek élni a szőlővesszők. Egy lemetszett szőlővessző elszárad, és ugyanígy van ez az elszigetelt emberekkel. Szükségünk van minden kötődésre. De Jézus még tovább megy: Nem csak az emberi kapcsolatok életfontosságúak. Még fontosabb, hogy vele legyünk kapcsolatban. Ő a szőlőtő, mi pedig a szőlővesszők. “Nélkülem nem tehettek semmit”. Egész határozottan és gyökeresen mondja ezt. Ha nem vagyunk kapcsolatban Krisztussal, éppen úgy keveset tudunk teljesíteni, mint egy olyan szőlővessző, amelyet lemetszettek a szőlőtőről. Semmiképp sem képes szőlőfürtöt teremni. Csak száraz fűtőanyagnak lehet felhasználni.

Helyes ez? Tényleg így van? Mégis sok mindent meg tudok tenni anélkül, hogy Istenre gondolnék, anélkül, hogy különösen kapcsolatban lennék Krisztussal. Gyakran feltettem magamnak a kérdést, mire gondolt Jézus valójában ezzel: “Nélkülem nem tehettek semmit”. Jézusnak ezt az oly fontos mondatát kétféleképp értelmezem. Az egyik értelem a puszta valóság, hogy teljesen függünk Istentől, függetlenül attól, hogy gondolunk-e erre, vagy sem. Tőle van az életem. Tőle jön mindaz, ami lehetővé teszi az életem. Mert Ő mindennek teremtője, Ő tart meg mindent az ittlétben, ajándékoz mindennek életet és működést. Isten nélkül nem tudok létezni, még akkor sem, ha hosszú ideig nem is kell gondolnom rá. Mindig kapcsolatban vagyok Istennel, miként a szőlővessző a szőlőtővel.

A másik értelmet így látom: Ha nem törődöm az Isten és a köztem lévő kapcsolattal, akkor elsatnyulok. Cselekedhetek bár sokat, munkálkodhatok állandóan, de “nem végzek el” semmit, üres foglalatosság marad, terméketlen ittlét. Isten azonban azt akarja, “hogy bőséges termést hozzunk”.

Egyre több ember van ma “online”, mobil és számítógépes kapcsolatban. Úgy tekintem magam, hogy Jézussal “online” maradok, hogy megőrizzem vele a kapcsolatot …

Asszony, miért sírsz?

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. április 5., Húsvét vasárnapjára (Jn 20, 10-18).

Nem lehet elfelejteni, még ha régen is volt már: egy jelenet Honkongban. A Caoloon és Hongkong közti kompnál. Ezernyi ember rohan ide-oda. Mindenkinek sietős. A korlátnál a földön kuporog egy szegény asszony. Szívszaggatóan zokog. Hangosan szipog. Senki sem áll meg mellette. Senki sem kérdezi meg, hogy miért sír. Még én sem. Nem mertem: zavarba jöttem. Idegen is voltam itt, csupán vendég, turista. És így tovább mentem, sodorva a tömegtől, a komphajó fedélzetére. A hajóról láttam még a síró asszonyt. Majd eltűnt a kép. De máig nem tudom elfelejteni. Majdnem 40 évvel ezelőtt volt.

Jézus megkérdezte a sír előtt síró asszonyt: “Miért sírsz?” Miért nem merjük gyakran feltenni ezt az egyszerű kérdést? Miért olyan kínos? Miért fordulunk el, és megyünk tovább? A könnyek is egyfajta beszéd? Mondanak valamit, szavak nélkül, gyakran többet, mint a szavak. Mily sokat segíthet ez az egyszerű kérdés: Miért sírsz? Oly sok odafordulás van benne. Elmondja az együttérzést, és megérinti a sírónak szívét. Mi többre van szükségünk a szomorúság pillanataiban, mint tudni azt, hogy nem vagyunk egyedül. És milyen jóleső érzés lehet, ha valaki velünk együtt sír.

Így kezdődik a Húsvét reggel, könnyekkel és együttérzéssel. A szeretett férfi sírjánál a szomorkodó asszony nem marad egyedül. Mária Magdolna ezen a reggelen, már egész korán, mikor még sötétség volt, eljött Jézus sírjához. Szeretett mesterének halála fölötti fájdalma nem hagyta nyugodni. Ez késztette arra, hogy eljöjjön hozzá. Természetesen tudta, hogy holtteste már nem ő maga. Ő Istennél van. De az, ami belőle a földön marad, az ő holtteste. Ezért is mondjuk, hogy meglátogatjuk elhunyt szeretteinket, amikor elmegyünk sírjukhoz. Pontosan tudjuk: Ami a sírban fekszik, csupán halandó burok, és nem az elhunyt személye. De a sír azt az érzést táplálja bennünk, hogy közel vagyunk hozzá.

“Hová tetted”? Mária Magdolna kimondja, amit leginkább érzünk, amikor egy szeretett ember sírját keressük: “Hol nyugszik?” Mária ragaszkodik Jézus holttestéhez, mert ez az egyetlen, ami belőle számára megmaradt. És most ezt is elvették tőle: “Mondd meg nekem, hová tetted. El akarom vinni.”

És mégis itt valami egészen új dolog kezdődik: Első alkalommal. Ő a legelső, aki megtapasztalhatta ezt. Ő az első, aki erről másoknak beszélhet. Ő a feltámadás első tanúja. Ő találkozhatott az emberek közül elsőként a Feltámadottal. És ez egészen egyszerűen, egészen személyesen történt. Nincs média, nincs kíváncsiskodó tömeg. Csak ők ketten. Csak Jézus és a síró asszony. És minden csak egy szóval történik. Az, akit Mária a kertésznek tart, csak egyetlen szóval szólítja meg: Nevén szólítja őt. Azt mondja: Mária! Csak ennél a szónál ismeri fel őt az asszony. Mert megismeri hangját. Mert tudja, hogy ismeri őt, és hogy ez ő maga Jézus.

Sokat tudhatunk Jézusról: Ami a Bibliában róla áll, életéről, szavairól. De mindez csupán távoli múlt lehetne. Az, hogy Jézus él, mindenek előtt azoktól tudjuk, akik tudják magukról, hogy nevükön szólította, akik élő kapcsolatban voltak vele. És ezek tudják: ma is megkérdezi – miért sírsz? És Ő nem megy el könnyeink és fájdalmunk mellett. Ez számomra a Húsvét reggelének üzenete.

A búzaszemnek el kell halnia

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. március 22. vasárnapjára (Jn 12, 20-33)

Egy általam szívesen énekelt egyházi ének kezdődik ezekkel a szavakkal: “A búzaszemnek meg kell halnia, különben egymaga marad; az egyik a másikból él, senki sem lehet önagáért”. És a refrén minden versszak után: “Hitünk titka: a halálban van az élet”. A búzaszem képét használja Jézus a mai evangéliumban. Ez egy drámai pillanat az ő életében. Minden élessé válik. Helyzete egyre válságosabb. Egy végső döntés irányába halad. És Jézus pontot tesz a végére: Életének sikeres volta érdekében meg kell halnia. Ezt nagy határozottsággal mondja: A búzaszem csak akkor hozhat termést, ha előbb elhal. Aki az élet eme alaptörvényét nem fogadja el, steril marad, nem hoz termést: “Aki ragaszkodik életéhez, elveszíti azt.”

Valóban életszabály ez? Goethe azt mondja egy híres költeményében, “ez a: halj meg és válj valamivé!” az előfeltétele annak, hogy ne legyünk “zavaros vendég” ezen a földön. Így van ez? Vajon nincs egy másik életszabály ezen a földön? Az önfenntartás törvénye! Vajon nem küzd minden élőlény a fennmaradásáért? Vajon nem az a legerősebb ösztön bennünk, és minden élőlényben: Hogy én élni akarok! Micsoda erőt tud egy ember kifejteni fenyegetettség és veszély esetén, hogy tulajdon életét megmentse! Az önfenntartás ösztöne úgy tűnik, ellentétes azzal, amit Jézus a búzaszemről mond. Tényleg el kell veszítenem az életem, hogy megmentsem azt? Mi lehet erősebb az én életemben? Az ösztön, hogy megőrizzem az életem? Vagy a készség arra, hogy elveszítsem az életem?

Nem azt mutatja a tapasztalat, hogy mindkettőre szükség van, az önfenntartásra és az önátadásra? Életünket szüleink önátadásának köszönhetjük: Az ő kölcsönös önmaguk ajándékozása lehetővé tesz már egy új életet. És aztán gyermekéveink egész folyamán a szülők önátadása, ami nélkül nem nőhet fel gyerek. És amikor felnőtté váltunk: áldozat nélkül egyetlen élet sem sikerül. A tanulás általában fáradsággal jár. Egy kapcsolatot felépítése nem megy tapintat és lemondás nélkül. Mindig meg kell egy kicsit halnunk, hogy mások számára itt tudjunk lenni.

Az önátadás hiányosságokkal is rendelkezhet: saját erőink túlzott kimerítése. Többet figyelünk csak másokra, és már nem figyelni önmagunkra. A Biblia szerint úgy kell szeretned felebarátodat, “ahogy önmagad” szereted. Mindkettő összetartozik: Elfogadni önmagunkat, sőt szeretni önmagunkat, és ugyanígy a felebarátunkat. A szeretetnek pedig mindig köze van az önátadáshoz. És ezért érvényes Jézus szava: A búzaszemnek el kell halnia, hogy termést hozzon.

Jézus megadja a megoldást is, hogy ezt megértsük: “Aki megveti életét ezen a világon, megmenti azt az örök életre”. Aki csupán erre a világra gondol, nehézségei támadnak azzal, hogy elveszítse önmagát, hogy sok mindenről lemondjon mások kedvéért. Ebben az életben nem kell már, hogy mindenem meglegyen. Még az örökkévalóság vár rám. Aztán örömmel tölt el, hogy Jézust követem, aki önmagáról mondja, hogy nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem ő szolgáljon, és életét adja értünk.

Jézus maga ez a búzaszem, aminek el kell halnia, hogy ne maradjon egymaga. Az ő önátadása hihetetlenül sok termést hozott. Máig sok embert vonz magához és indít arra, hogy a nyomában járjon.

A kígyó és a kereszt

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. március 15. vasárnap evangéliumához (Jn 3, 14-21)

A kígyó – a megváltás jelképe? Már gyerek koromban csodálkoztam, hogy miért egy botra tekeredő kígyó az orvosok és a gyógyszerészek jele. A kígyók mégis csak mérgesek, az orvosoknak és a gyógyszerészeknek pedig gyógyítani, és nem mérgezni kell. De már az ókorban a kígyó a gyógyítás jelképe is volt. Aszklépioszt, avagy Aesculapiust a gyógyítás isteneként tartották számon. Az ő ismertető jele volt éppen a botra tekeredő kígyó. Tőle eredeztetik mind a mai napig jelképüket az orvosok és gyógyszerészek.

De a Bibliában is van egy hasonló jel. Jézus Nikodémussal való beszélgetése közben emlékeztet erre a történetre. Amikor a zsidó nép az ő fáradsággal teli negyven éve során a pusztában Isten ellen lázadt, kígyók rontottak rá. Sokakat megmartak a mérges kígyók, és meghaltak. A nép megbánta lázongását, és Isten bocsánatát kérte. Isten útmutatása szerint Mózes rézkígyót erősített egy botra, és mindaz, aki erre a kígyóra tekintett, meggyógyult. Erről tudósít Mózes negyedik könyve, a Számok könyve (21. fejezet).

Egy kígyó, ami gyógyít! Egy botra szegezve, vagyis megölve már nem kelt félelmet a kígyó. Mert ki nem rémül meg, ha hirtelen feltűnik mellette egy sziszegő kígyó? A botra rögzített kígyó talányos jel marad. Jézus oldotta meg a rejtélyt. Ő utalást látott benne saját halálára és annak értelmére. A kígyó mintegy előképe az ő keresztre feszítésének. Mint tekergő féreg függ keresztre szegezetten. Szörnyű látvány. És éppen ez fog üdvözíteni minket?

A világon mindenütt felismerhetők a keresztények a kereszt jelével. Miért oly drága ez nekünk? Nem azért, mert annyira leírhatatlanul kegyetlen. Iszonyattal nézzük ma a keresztre feszített emberekről szóló képeket. Az ISIS emberei nem borzadnak el a kínzás és gyilkosság eme formájától. Számunkra a kereszt Isten irántunk, emberek iránt való határtalan szeretetének a jele. Jézus mondja: “Isten úgy szerette a világot, hogy tulajdon Fiát adta oda (érte).”

A kereszt arra emlékeztet, hogy “Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy általa üdvözüljön a világ.” Bevallom, értelemmel ezt nem könnyű felfogni. Hogy lehet Jézus iszonyú halála Isten szeretetének a bizonyítéka? Hogy lehet a kereszt számunkra, emberek számára az üdvösség jele?

Ami az értelem előtt nem világos, azt a szív megértheti. Nem csak a magam személyes tapasztalata, hogy egy pillantás a keresztre gyakran segíthet. Sok ember átélte: Egy egyszerű rátekintés a keresztre, a kereszten függő Jézusra, sok sebnek mélységes vigasztalást és gyógyulást képes adni. Jézus azt mondja, hogy a hit segít és a hit gyógyít. A hitnek sok köze van a bizalomhoz. Ha csak abban bízom, hogy Jézus szeretetből terjesztette ki felém karját a kereszten, akkor ez úgy van, mint egykor a pusztában, amikor a megsebesítettek Mózes rézkígyójára rátekintettek, és sebeik meggyógyultak. Ezért jó, ha a kereszt nyilvánosan is látható marad!

Tíz út a szabadságra

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. március 8. vasárnapjára (Kiv 20, 1-17)

Ma, nagyböjt 3. vasárnapján a Tíz parancsolatot olvassa fel az istentiszteleten az Egyház. Segít, ha ismét emlékezetünkbe idézzük. Isten két kőtáblára vésve adta át a zsidó népnek a Sinai-hegyen. Az egyik három, a másik hét parancsot tartalmaz. Az első három az ember és Isten, a másik hét pedig az ember és a felebarát közti kapcsolatra vonatkozik. Korábban a legtöbb ember kívülről tudta a Tíz parancsolatot.

Az iskolában a következő rövid összefoglalásban tanultuk. “Higgy az egy Istenben. Ne gyalázd Isten nevét. Az Úr napját szenteld meg.” Így hangzott az első három. “Atyádat és anyádat tiszteljed. Ne ölj. Ne paráználkodj. Ne lopj. Ne hazudj. Felebarátod feleségét ne kívánd. Felebarátod jószágát ne kívánd.” Ez állt a második táblán.

De mit jelent ez a “Tíz szó”? Az őket megelőző mondat ad rá magyarázatot. Ez a kulcs a Tíz parancs értelméhez: “Én vagyok a te Urad, Istened, aki téged kihoztalak Egyiptomból, a szolgaság házából.” Isten arra emlékezteti népét, hogy a szolgaságból a szabadságra vezette. Ezt a szabadságot kell megőriznünk. Nem engedhetjük, hogy ismét szolgák legyünk.

A Tíz parancsolatban inkább a tiltást látjuk: Tíz alkalommal “Ne”! Nem tipikusan a vallásra jellemző? Csupa tiltás! Egy fiataltól hallottam a mondatot: “A vallás az, hogy mit nem tehet az ember!” Nem úgy ábrázolják gyakran a keresztény vallást is, mint a tiltások egy sorát?

A Biblia egészen másképp érti a Tíz parancsolatot: Ez út a szabadságra! Erre egy teljesen egyszerű érvem van: Képzeljünk el egy társadalmat, ahol nem élnek meg a Tíz parancsból egyet sem. Ott hazudnak, lopnak, gátlás nélkül. Nincs bizalom a kapcsolatok terén. Az emberi élet egy garast sem ér. Napirenden van a gyilkosság. A szőlők, az idősek tisztelete? Idegen szó! A felebarát javai? Szabadrablás! A felebarát felesége? Szabad préda! Szeretnék egy ilyen társadalomban élni? Biztosan nem.

Ellenben: Nem összehasonlíthatatlanul jobb dolog egy olyan társadalomban élni, ahol a kölcsönös tisztelet uralkodik, ahol az ember bízhat és megbízhat egymásban? Akkor miért van a tiltó forma? Mert szabadságunk mindig veszélynek van kitéve, mások és mi magunk által. Ezért van szükségünk figyelmeztető táblákra.

Túlzott szabályozás idejében élünk. Törvények tömkelegében. Tévút, ha mindent részleteiben be akarunk biztosítani. Ezért merül fel bennem már gyakran a gondolat: Nem lenne elegendő gyakran számunkra csupán a Tíz parancsolat? Ha ehhez tartanánk magunkat, akkor nem volna szükségünk ezernyi egyedi szabályozásra. És ha a Tíz parancs még mindig túl sok lenne, Jézus kettőben foglalta össze: Szeresd Istent és felebarátodat. Ez elég!

Rejtőzködő csalók

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. február 22. vasárnap evangéliumához (Mk 1, 12-15)

Ezzel a címmel jelent meg 1957-ben egy könyv, ami híres bestsellerré lett. Az amerikai szerző, Vance Packard (1914-1996), aki a reklám módszereit akarta nevetségessé tenni. A reklámstratégákat “rejtőzködő csalóknak” nevezte. Ifjú koromban, akkor elolvastam ezt a könyvet, és nehézségem támad vele kapcsolatban. Édesanyám ugyanis a reklámban tevékenykedett, ő vezette az egyik textilüzem hirdetési osztályát. És így azt kellett mondjam magamnak, hogy mi, az ő gyermekei, a reklámból élünk. Ha ez így van, akkor mégis mi az, amiért rejtőzködő csalók a reklámszakemberek? Vagyis nem tisztességes üzletből élünk? Olyan emberekhez tartozik édesanyám, akik másokat becsapnak?

A kérdés akkor elkezdett foglalkoztatni engem, és mind a mai napig aktuális számomra. Ma, nagyböjt első vasárnapján éppen egy csalóról van szó, olyas valakiről, aki még Jézust is be akarta csapni. Természetesen nem “rejtőzködő”, hanem éppenséggel nyilvános csaló volt. “Kísértésbe” vitte Jézust. Szent Márk evangélista nem mondja el nekünk, hogy miképpen tette ezt, és miben állt az ő kísértése. Csak arra szorítkozik röviden, hogy Jézusnak ez a megpróbáltatása negyven napig tartott.

El nem tudom képzelni, mit jelent negyven napig kitartani a pusztában. Nem éltem át ezt. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy a pusztában lévő teljes egyedüllét során mindennapi szórakozásaink teljesen megszűnnek. Csak a lényeges marad. Ebben az helyzetben élte meg Jézus a Kísértő jelenlétét. Valahogy mindent érintenie kell a kísértésnek: Jézus útját, megbízatását és küldetését. Egyszóval arról a döntésről van szó, hogy Isten állította-e őt a középpontba, vagy ő saját magát. És Jézus eldöntötte, hogy Istennek adja az első helyet. Tisztán és világosan döntött Isten mellett a Csaló ellenében.

Vance Packard szemére veti a reklámnak, hogy félre vezeti az embereket, mégpedig nem nyíltan, hanem alattomosan. A reklám úgy működik, hogy az emberek nem veszik észre, miképpen manipulálják őket. Valahogy belopózik az emberek lelkébe, irányítja az ő vágyaikat s elképzelésüket. Ugyanúgy történik a politikai, mint ahogy a fogyasztói reklám esetében. Mindig az emberek titkos és rejtett befolyásolásáról van szó bizonyos politikai vagy gazdasági érdekek szempontjából.

A Jézus megkísértéséről szóló mai evangélium Vance Packard könyvére emlékeztet. Már akkor kritizálták Packardot: Túl negatíven látja a reklámot, és elfelejti, hogy a jó szolgálatában is képes és kell, hogy reklámtevékenységet fejtsen ki az ember. Könyve bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy maga a reklám ma nyilvánvalóan kénytelen az embereket megvető és erkölcstelen módszerei tekintetében visszafogni magát.

Akár akarjuk, akár nem: reklámmal vagyunk minden nap körülvéve. Ez egy olyan szabad társadalomhoz tartozik, ahol mindenki dicsérheti a portékáját és az eszméit. De hol van a határ a tisztességes hirdetés és a “rejtőzködő csalók” közt? A nagyböjt negyven napja egy jó alkalom, hogy itt éberebbé váljunk. Hol vannak a magam kísértései? Hol manipulálok én másokat, hol vezetem félre őket? És hol toborzok jó dolgokra? Mert Jézus is végzett toborzást: mégpedig az Evangélium számára! Egy új élet számára! A megtérésre és az Isten szeretetébe vetett hitre.

A mi leprásaink

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. február 15. vasárnap evangéliumához (Mk 1, 40-45)

Minden társadalomnak megvannak a maga leprásai: olyan emberek, akiket a társadalom kirekeszt, akiktől elhatárolódik, akiket kerül, akiktől fél. A leprásokat nem lehet megérinteni, és nem lehet elfogadni tőlük az érintést. Betegségük undort vált ki. Betegségük visszataszító. Néhány emberben együttérzést, mindenek előtt azonban inkább iszonyatot kelt.

Ma a lepra, a bőrkiütés szörnyű betegsége gyógyítható, amennyiben a szükséges és idejében történő orvosi ellátás megvan. Ahol ez hiányzik, ma is tombol a kór, ami szörnyen eltorzítja az embert, és lassan elpusztítja az élő testet. Ezért tartották és tartják máig távol, különítik el az emberektől a leprásokat. Túl nagy a fertőzéstől való félelem.

Elterjedt a híre a Hawai Molokai szigetének, ahol kirakták a leprásokat, és tragikus sorsukra hagyták őket, mígnem a 19. században egy fiatal bátor belga misszionárius pap megszánta őket, és köztük nem kezdett élni. Bátorságot és reményt öntött beléjük, emberi közelséget és orvosi segítséget nyújtott nekik. Damian de Veuster, “az angyal a Molokai pokolban”, maga is megfertőződött végül, és meghalt leprában ezek közt a szegények legszegényebbjei közt. Az egyház közben szentté avatta őt. A legkedvesebb szentjeim közé tartozik.

Jézus nem félt attól, hogy érintkezzék velük. Magához engedte a leprást, noha ennek távol kellett volna maradnia. Jézus együttérez vele, annak ellenére, hogy szörnyen nézett ki. Az embert látja benne, a testvért, nem pedig az undorító torz alakot. És maga is megérinti őt. Közelséget, odafordulást, közösséget tanúsít iránta. A kitaszított szemében már ez a gyógyulás egy szelete, a megsebzett lélek gyógyulásáé, mielőtt Jézus megadná neki a testi gyógyulást is.

Két kérdés áll előttem itt nyitva. Először: Miért tiltja meg Jézus a meggyógyítottnak oly szigorúan, hogy beszéljen az ő gyógyulásáról? “Senkinek se beszélj erről!” De hát még sem maradhat rejtve, hogy ismét egészséges lett. Mindazoknak, akik ismerik őt, látniuk kell, hogy valami hihetetlen, valami csodálatos dolog történt vele. A Szent Pál apostol egyik leveléből való mai olvasmány segít nekem, hogy megértsem Jézust. Azt írja: “Nem a magam javát keresem, hanem a többiekét, hogy üdvözüljenek. Vegyetek engem példaképül, ahogy én példaképül veszem Krisztust.”

Szent Pál nem magát állítja középpontba. Jézus még kevésbé. Nem akar személyi kultuszt maga körül. Számára rólunk van szó, nem magáról. Az ő példaképe azt jelenti számunkra: Jót tenni, ám ezzel nem önmagunkat tenni fontossá. Mások hasznát keresni, nem pedig önmagunkét.

De térjünk vissza az elejére: Hol vannak ma a mi leprásaink? Kiket rekeszt ki társadalmunk? Kiket kerülök én, mert undort érzek, mert félek a kapcsolattól? Ezek napjaink szegényei? A hajléktalanok, a menekültek? Vagy a munkanélküliek az ismeretségemből? Vagy a dolgos, megterhelt emberek? Mit mond nekem Jézusnak a leprás iránt tanúsított magatartása?

Péter anyósa

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. február 8. vasárnap evangéliumához (Mk 1, 29-39)

A mai evangélium rövid híradásának köszönhetjük ismeretünket, hogy Péter házas ember volt: Jézus meggyógyította Péter anyósát a magas láztól. Azt nem tudjuk, hogy hívták az asszonyt. Azt sem tudjuk, mi volt Péter feleségének a neve, sem pedig azt, hogy voltak-e gyermekei, és ha igen, hányan. Egy régi hagyomány azt mondja, Péternek volt egy lánya. Egy dolog biztos: Péter, bizonyos értelemben az első pápa, házas ember volt, mint ahogy vélhetően a legtöbb apostol.

Ez köztudott. És az a tény is, hogy az apostolutódok, vagyis a püspökök számára a nőtlenség fokozatosan vált érvényessé. Kevesebb figyelem jutott az apostol-feleségek szerepére. Keveset tudunk erről. Mindazonáltal Pál apostol említi, hogy a legtöbb apostolt, így Pétert is, elkísérték feleségeik, amikor Jézus megbízásának megfelelően elmentek az egész világra, hogy hirdessék az Evangéliumot. Túl kevés figyelmet kap az, hogy a vallásos asszonyok milyen szerepet játszottak a kereszténység terjedésében. Egyeseket név szerint megemlítenek. Elegendő kevés utalás, hogy fogalmunk legyen, mi mindent köszönhetünk nekik.

Péter anyósáról egyszerűen annyit mond, hogy “szolgált nekik”, miután a lázból meggyógyult. Úgy cseng, alig, hogy meggyógyult, felszolgált Jézusnak és az apostoloknak, vagyis megfőzött és eléjük adta az ételt. De azt is jelentheti, hogy azon galileai asszonyok csoportjához tartozott, akik követték Jézust, és segítségére voltak küldetésében. Ezek az asszonyok rendületlenül követték Jézust egészen a végső óráig. Nem futottak el, mint a legtöbb apostol, félelemből, hanem hűségesen kitartottak a Keresztnél, és Jézus sírba helyezésénél. És ők voltak az elsők, akiknek feltámadása után megjelent Jézus.

A férfiak írta evangéliumok a Jézus környezetében lévő asszonyoknak nem tulajdonítanak akkora jelentőséget, amit megérdemelnek. Az akkori viszonyokat illetően minden esetre rendkívüli dolog volt, hogy Jézus nem csak férfiakat engedett tanítványai köréhez, hanem nem kevés asszonyt is.

Ennyiben különös, hogy Jézus maga nőtlen maradt. Számos szenzáció-szerző mégis azt hangoztatja, hogy Jézus ugyancsak házas ember volt. Pontosan tudni vélik, hogy Mária Magdolna volt a felesége. A régi források nem tudnak erről. Mohamed feleségeinek és gyermekeinek a nevét ismerjük, de Jézussal kapcsolatban nem hagyományoztak hasonlót.

Ezzel szemben Jézus más intimitásáról szó van: nevezetesen Istenhez fűződő bensőséges kapcsolatáról, akit Atyjának nevez. Erről tesz megható tanúságot a mai evangélium: “Kora hajnalban, amikor még sötét volt, fölkelt, eltávozott, és egy elhagyatott helyre ment, hogy ott imádkozzék.” Nőtlenként nem gyötörte Jézust az egyedüllét? Ő, aki oly szívesen és sokat volt az emberek közt, gyakran egészen tudatosan kereste az egyedüllétet, éjszaka, a hegyeken, elhagyatott helyeken. És mégis azt mondta magáról: “Nem vagyok egyedül! Mert az Atya és én egy vagyunk!” Az ő benső otthona, belső vigasztalása és erőforrása azok az idők voltak, amikor imádságban egyedül volt Istennel.

Az ördög nem alszik …

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. február 1. vasárnapjára (Mk 1, 21-28)

Ezt a mondást jól ismerjük. Oly könnyen mondjuk ki. De mit gondolunk valójában, amikor azt mondjuk: Az ördög nem alszik? Egy dolog biztos: E mögött tapasztalat van, és nem csupán üres szóbeszéd. Létezik a gonosznak egy keserű megtapasztalása. Közvetlenül betörhet az életünkbe. Egészen szó szerint: Hány embernek kellett fájdalmasan megélnie azt, ahogy betört hozzá? Mily gyakran vannak helyzetek, amikor rossz dolog történik az emberekkel, aljasság, rágalom, átverés, hátrányos megkülönböztetés, igazságtalanság, testi és lelki sértés. Ki menekülhet meg valaha is teljesen a gonosz támadásai elől?

Mindig csodálkoztam azon, hogy miért vannak emberek, akik tagadják az ördögöt. Épp a 20. század után meglepő ez. Mert az emberiség történetében nem volt évszázad, amikor oly sok szörnyűség, oly tömény gonoszság megtörtént, mint az elmúlt évszázadban. Nem, az ördög akkor tényleg nem aludt …

Van tehát mégis csak ördög? Kicsoda ő? Mit csinál? Hogyan működik? Aki elkezd foglalkozni az evangéliumokkal, lépésről lépésre találkozni fog ezzel a valósággal. A mai evangéliumban ez nyilvánvaló. Ahol Jézus fellép, megmozdul az ördög is. Gyakran feltették a kérdést, miért volt Jézusnak oly sok köze a démonokhoz? Nem egy korábbi időszak feltételezései?Az orvostudomány, a pszichiátria és a modern tudományok nem mutatták már ki régen, hogy itt olyan lelki betegségekről van szó, amiket annak idején tudatlanságból az ördögnek tulajdonítottak?

Egy ismert evangélikus író, Gilberth Keith Chesterton (1874-1936) az mondta, ma az ördög ravaszsága az, hogy elhiteti velünk, hogy nem is létezik. Jézus kezdettől fogva világossá teszi, hogy ő a gonosztól akar megszabadítani minket. A nekünk megtanított imádságban, a Miatyánkban így hangzik az utolsó, a hetedik kérés: “… szabadíts meg minket a gonosztól”. Nem csak arról a rosszról van szó, amit mi elszenvedünk, vagy amit másokkal teszünk. Jézus azt is tanítja, hogy a gonosz nem árthat nekünk.

Lelkipásztorkodásom mégis csak hosszú idejéből származó saját tapasztalatom alapján azt tudom mondani: Az ördög nem alszik! Van gonosz, és vannak ördögök. Mindenek előtt azonban: van olyas valaki, aki megoltalmaz és megment a gonosztól. Ami akkor, Jézus nyilvános működésének legelején történt, ma is aktuális. Ma is szükségünk van segítségre a gonosz okozta bajban. Jézus az embereket akkor szava, ereje és szeretete révén szabadította meg a gonosz bilincséből. Mennyi bilincs van ma, ami megkötözve és fogságban tartja az embereket: vágy és szenvedély, viszály és békétlenség, gőg és féltékenység. Jézus képes ebből megszabadítani. És ma is ezt teszi. Hiszen ezért jött.

Az idő rövid

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. január 25. vasárnap evangéliumához (Mk 1, 14-20)

Ez a rövid mondat áll Szent Pál levelének a mai szentmisében felolvasott szakaszában. “Az idő rövid.” Mit ért ez alatt? Arról a tapasztalatról beszél, amivel mindenki tisztában van: hogy az idő gyorsan elszáll? Igen, milyen gyorsan lepereg egy hét, vagy egy hónap! Minél öregebb leszek, annál inkább egyetértek ezzel a mondattal: az idő rövid.

Az élet rövid. Ez a benyomásom visszatekintve hetven évtizedre. Milyen gyorsan elmúlt! Annak ellenére, hogy sok ember ma még nem kerül ilyen magas korba, milyen gyakran mondják visszatekintve: Az idő rövid! Hamar elszállt!

Szent Pál apostol hozzátesz egy másik szűkre szabott mondatot: “Ez a világ elmúlik.” A világ megszűnését érti ez alatt? Az biztos, hogy ez a világ egyszer elmúlik. De inkább egy másik tapasztalatról beszél: Ebben a világban minden mulandó. Nem csak a mi saját életünk, hanem környezetünk, társadalmunk is, minden megváltozik. A régi elmúlik, új dolog jön. Hol van már gyermekkorunk világa, ahogy az akkor volt? A mulandóság megtapasztalása hozzátartozik az élethez. De ez minden? Életünk rövid idejéből csak a keserű mellékíz marad, aminek semmi zamata sincs?

A mai evangélium másképp cseng. Nyilvános működését Jézus harmincévesként egy nagy bejelentéssel kezdi: “Az idő betelt! Isten országa közel van!” Az idő tehát nem csak elfut tőlünk. Nem kell, hogy szétfolyjék a kezünk között. Van egy másik “beteljesült idő”. Még pedig? Milyen tapasztalatról beszél itt Jézus?

Az első dolog, ami eszembe jut, hasonló szavak: “Tartalmas életem volt!” Vagy: “Életem hálával tölt el engem.” Biztos, hogy elmúlik az idő, és nagyon rövid. De ez nem szabad, hogy üres legyen. Élettel teli lehet, értékes, gazdag élettel. A fáradságos, nehéz élet is, amit át kellett élnünk, képes tartalmas életet hozni. Ezt mondja már az imádkozó ember a Szentírás 90 (89). zsoltárában. “Életünk ideje hetven év, aki erősebb, annak nyolcvan esztendő. S annak nagy része munka és fájdalom, bizony hamar elmúlik.”

Egy tartalmas élet adatik oly sok szenvedéssel és annak ellenére, még ha gyorsan elmúlik is. De Jézus egy másik “betelt időről” is beszél: Isten országának közelségéről. Mit ért ez alatt? Szerintem ez annak a megtapasztalása, hogy Isten a mi elmúló, tovatűnő életünkben jelen van. És ez a tapasztalás teszi elevenné és tartalmassá az időt.

Azt élhették át az emberek, hogy a Jézustól akkor először meghívottak követték hívását, és vele együtt jártak az úton. Csak egy rövid idő volt ez, legfeljebb három esztendő, amit vele töltöttek. De milyen mély nyomott hagyott bennük ez az időszak! Egy Péter és testvére András, egy Jakab és testvére János meg tudják mutatni nekünk: Egy Jézussal az úton eltöltött élet csodálatosan tartalmas idő, mindegy az, hogy hosszan, vagy röviden tart.

Jöjjetek, és nézzétek meg!

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. január 18. vasárnapjához (Jn 1, 35-42).

Sokat lehet tanulni könyvekből. De a tapasztalatból többet tanulunk. Tanulni hasznos és szükséges. De a személyes élményt semmi sem pótolhatja. Sok mindent csupán a cselekedeten keresztül tanulhatunk meg. Úszni sem elméletben, a szárazon tanulunk meg, hanem csak és kizárólag akkor, ha a vízbe merészkedünk. És az imádsággal is hasonló a helyzet. Jóllehet vannak mélyen vallásos könyvek az imádságról, de imádságos emberré még nem vált az, aki maga nem próbálta az imádságot.

A mai evangélium – egyike az általam különösen kedvelt szentírási helyeknek – rámutat arra, hogy Jézus éppen ezt a módszert alkalmazta, hogy az embereket önmagával és tanításával megismertesse. A két kíváncsi fiatalnak, akik utána mentek, nem tartott előadást. Nem nyomott kezükbe egyetlen könyvet sem, hogy tanulmányozzák tanítását. Egyszerűen csak meghívta őket, hogy jöjjenek vele, és ismerjék meg őt. “Jöjjetek, és nézzétek meg!”

Ezt a módszert minden elmélet elébe helyezte. Nem különös, hogy Jézustól egyetlen írás sem maradt fenn? Jézus tanítványaivá válni azt jelentette, és máig azt jelenti: osztozni az ő életében. “Jöjjetek, és nézzétek meg:” Ma is ez az útja az ő megismerésének és a kereszténnyé válásnak. E “tanulmány” misztériuma az vele való együttélést jelenti. Jézus nem küldte egyetemre azokat, akiket meghívott, vagy akik érdeklődtek az ő tanítása iránt. Nem kívánt tőlük diplomát vagy tudományos fokozatot, csupán egyetlen dolgot: osztozniuk kell az ő életében és így megismerni őt.

Ma egy valódi diploma-őrületben élünk. Még az óvónőknek is – mert ezt várják el tőlük – egyetemet kell végezniük. Semmi sem pótolhatja a gyakorlati tapasztalatot, ami annyira jó lehet, hogy még elégséges elméleti tudást is össze lehet belőle szedni. Amikor tanáraimra gondolok, az elemi iskolától az egyetemig, azt látom, hogy biztosan sokat tanultam tanításukból, de legalább annyit emberségükből, személyiségükből. Még érthetőbb ez a családban, ami a legtöbb ember életében a tanulás első helye. A családban lévő együttélés az élet alapvető iskolája. Egyetlen iskola sem tudja még azt pótolni, amit mi a családból, a szülőktől, nagyszülőktől, rokonoktól és testvérektől magunkkal viszünk. Még fájdalmasabbak és mélyebbek a családban szerzett sebek.

A legtöbb ember nem könyvekből és nem is a hitoktatás révén (jóllehet mindkettőnek sokat köszönhetünk) kapja a hitet, hanem azon keresztül, ahogy a szülők vagy nagyszülők megélik a hitüket. Gyakran hallom: “Nagyanyám egy mélyen vallásos asszony volt!”

A mai evangélium éppen ezért modell számomra, hogy miként juthatunk el a hit élő megtapasztalásához. A keresztény lét elsősorban nem egy bizonyos mondat igaznak tartása, hanem: “Jöjjetek és nézzétek meg!” És csupán az, akinek ebben a tapasztalásban része volt (“Ők látták, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak”.), képes másoknak is mesélni róla: “Megtaláltuk a Messiást!” Nincs meggyőzőbb annak tanúságánál, aki saját maga átélte és megtapasztalta. Így tudta András az ő testvérét, Simon Pétert elvezetni Jézushoz. Ma sincs másképp: “Jöjjetek, és nézzétek meg!”

Isten szivárványa életünk felett

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015 január 11. vasárnap evangéliumához, Urunk megkeresztelkedésének ünnepén (Mk 1, 7-11)

Mit jelent ez a cím? Benedek pápánál találtam, és benyomást tett rám. A visszavonultságban élő Benedek pápa azt mondja a keresztségről, hogy “Isten szivárványa életünk felett”. Ma Jézus megkeresztelkedését ünnepli az Egyház. Ez minden keresztény keresztség mintája. Országunkban az emberek jó háromnegyed része meg van keresztelve. Megéri, hogy épp ma elgondolkodjunk a keresztség jelentőségén.

Mi indította Jézust arra, hogy megkeresztelkedjék? Mi indítja ma az emberek nagy többségét országunkban, hogy megkereszteltessék gyermekeiket? Mi megy végbe egyre több emberben, akik felnőtt korban kérik a keresztséget, és alapos felkészülés után főképp húsvétkor keresztelkednek meg?

Kérdezzük először azt, hogyan kezdődött minden: Miért keresztelkedett meg Jézus? Miért hívta Keresztelő Szent János az embereket, hogy megkeresztelkedjenek a Jordánban? A legtöbb vallásban vannak tisztulási szertartások. Rituális mosakodást ismernek az indiaiak, a zsidók, a muszlimok, és a keresztény egyházakban is megvannak a vízzel való meghintés szertartásai. A vízbe merülés és az abból történő felemelkedés a hálál és feltámadás, a megtisztulás és újjászületés jele. A mai modern világunkban is egy jó zuhanyzás, egy forró fürdő, egy felfrissítő úszás képes közvetíteni ebből a megtapasztalásból. A víz jót tesz. Hálás vagyok a mindennapi zuhanyzás lehetőségéért, amit Sebastian Kneipp bevált módszere alapján a forró és hideg víz váltogatásával nagyon élénkítőnek érzek.

Jézus eljött Jánoshoz, hogy beállva sokak közt a sorba, a Keresztelőnél a bűnbánat, a megtérés, a megtisztulás és az újrakezdés jeleként megmerítkezzék a Jordánban. De szüksége van neki egy ilyen bűnbánati megmerítkezésre? Nem ő a Messiás, a Felkent, az Isten-Ember? Épp ezért áll az emberek közé: Ott van az ő helye, az ő megbízatása. Úgy merítkezik meg, mint egy közülünk, mint egy bűnös a bűnös emberek közül. “Te vagy az én szeretett Fiam”, mondja Isten hangja, amikor Jézus felemelkedik a vízből. Jézus a mi világunk áradatába merül le, hogy minket kivezessen onnét egy új életre.

Kezdettől fogva kereszteltek a keresztények. Azért, hogy keresztény legyen valaki, miként Jézus, el kell fogadnia a keresztséget. Ez a keresztény lét bejárati kapuja. Évszázadok óta szokássá vált, hogy a gyermekeket mindjárt születésük után a keresztvíz által bevegyék a keresztény életbe. Így van ez a mai napig. Még azok a szülők is, akik kiléptek az Egyházból, megdöbbentő gyakorisággal óhajtják gyermekük számára a keresztséget. Mi indítja őket erre?

A keresztelési ünnepség kezdetén a pap megkérdezi a gyermek szüleit: “Mit kértek a gyermek számára?” A válasz így hangzik: “A keresztséget!” Azt is lehetne válaszolni: “Hogy Isten gyermeke legyen!” Mit remélnek ténylegesen a szülők a gyermek számára? Vélhetően egyszerűen: védelmet, áldást, egy jó életutat. Újra és újra benyomást tesz rám, amikor kiszolgáltathatok egy keresztséget, hogy milyen erejük van azoknak a jeleknek, amiket a keresztség szertartása művel: A víz, mint lényeges elem. Az értékes krizmával való megkenés. A gyertya fénye. A fehér öltözet. A szülők megáldása.

Mind együtt éppen azt az egy dolgot jelölik, amit Benedek pápa “Isten szivárványának nevez a mi életünk felett”: Isten egy hatalmas Igent mond erre a gyermekre, és megígéri neki, hogy: Melletted leszek!

Kezdetben volt az Értelem

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2015. január 4. vasárnap evangéliumához (Jn 1,1-18)

Mi volt kezdetben? Hogyan kezdődött minden? Hogy is volt minden sorjában? Nap, Hold, csillagok. Tenger, szárazföld, hegyek és völgyek, növények, állatok, ember – honnan lettek mindezek? Miért vannak ezek? Egyszerűen véletlenül keletkeztek? Mi magunk is véletlenül botlottunk bele az ittlétbe vagy, belelöktek minket?

Ezek a kérdések nem merülnek fel naponta. A mindennapok nagyon lefoglalnak minket. Csak ritkán találunk időt arra, hogy az élet eme eredeti kérdéseivel foglalkozzunk. König bíboros gyakran úgy nevezte őket, hogy: “Honnét jöttem? Hová megyek? Életemnek mi az értelme?”

A karácsonyi idő napjai arra hívnak minket, hogy erről gondolkodjunk. És alig van alkalmasabb szöveg az erről való elmélkedésre, mint a János evangélium bevezetőjének csodálatos szavai. Pontosan két alkalommal olvassa fel az Egyház János evangéliumának kezdeti sorait a karácsonyi időben. Karácsony napján, és ma még egyszer. Egy hatalmas kijelentéssel kezdi: “Kezdetben volt az Ige”. Az eredeti görög szövegben így áll: “Kezdetben volt a Logosz”. A logosz jelenthet szót, de értelmet is. Így is fordíthatjuk tehát: “Kezdetben volt az Értelem”.

Majd a következő sort is így olvashatjuk: “Minden az Értelem által lett, és az Értelem nélkül semmi sem lett, ami lett”. Vagyis ez azt jelenti, hogy minden dolog kezdetében Értelem van, nem pedig értelem nélküliség. Nem lett semmi sem egyszerűen értelem nélkül. Mert minden teremtetett, és nem a vak véletlen hozta létre. A világ, és mindaz, ami abban csodálatosan megvan, értelmes, Isten akarta, és értünk emberekért kigondolta.

Mégis miért van ebben a világban annyi értelmetlenség? Honnét jön minden sötét oldal, gyűlölet, viszály, háború és gyilkosság, szeretetlenség és értelmetlen pusztítás? Honnét jön ennyi sötétség egy értelmes és Isten által szeretett világban?

Szövegünk tudja, amikor ezt mondja: “A Világosság a sötétben világít, de a sötétség nem fogta be azt”. És még érthetőbben: Az Ige (az Értelem) tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”.

A világban való sötétségnek ahhoz is köze van, hogy mi emberek tesszük gyakran sötétté a világot. Mennyi viszály írható a mi számlánkra! Mily gyakori az emberi szeretetlenség, ami elhomályosítja az élet értelmét!

Ebbe a sötétségbe szól bele a Karácsony üzenete. Így hangzik: “És az Ige testté lőn, és mi köztünk lakozék”. Isten nem csupán értelmesen megalkotta ezt a világot, hanem láthatóvá is tette ezt az Értelmet. Ennek az Értelemnek arca van, húsa, vére és neve van. Jézusnak hívják, és az Isten Fia, aki értünk emberré lett.

Mindaz, aki szívébe fogadja ezt a Gyermeket, aki bízik és hisz benne, “hatalmat adott neki, hogy Isten gyermeke legyen”.

Ez a Karácsony értelme. Ez az élet legmélyebb értelme.

Jézus nagy családja

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. december 28, Szent Család vasárnapjának evangéliumához (Lk 2, 22.39-40).

A Karácsonyt követő vasárnapot a családnak szenteljük. Minden családnak. Különösen a Szent Családnak. Jézus családjának. És jól illeszkedik ez ide, mert a Karácsony sokak számára a család különleges ünnepe. Ez annak az ideje, amikor a család összejön, együtt ünnepel, idejük van a családtagoknak egymás számára. Gyakran annak az ideje is, amikor a családi feszültségeket különösen fájdalmasan élik meg, amikor a családi kapcsolatrendszerben világossá válnak a repedések, konfliktusok kerülnek felszínre, sérelmek érezhetők. Jó néhányan félnek ezért a karácsonyi időtől. A családban való elrejtettség utáni vágy, és a család megosztottságának realitása közti ellentét különösen fájóvá teszi a Karácsonyt.

Hogy volt ez a Szent Családdal? Ma egy ragyogó példa tárul elénk. És ez az. Régi hagyomány a Szent Családot, Jézust, Máriát, Józsefet segítségül hívni. Jó és helyes ez, különösen pedig saját családunk számára a kölcsönös szeretet, megértés, megbocsátás és az egymás közti béke megvalósulása érdekében. De foglalkoztat az a kérdés, hogy hogyan élt a Szent Család. Kevés tudomásunk van arról a hosszú időről, amit Jézus családja körében töltött Názáretben. De ez mégis több, mint amit leginkább elfogadunk.

Mint minden családban, Jézus szüleinek is voltak szülei, azoknak is volt családjuk. Mária szülei Joachim és Anna voltak. József esetében csupán atyja nevét ismerjük, akit Jákobnak hívtak. Voltak Jézus szüleinek testvérei? Máriának egy ízben egy nővérét említik. Józsefnek lehetett egy Kleofás nevű testvére. Valószínű, hogy mindkettejüknek több testvérük lehetett. És természetesen tágabb rokonságuk. Erzsébetről, Keresztelő Szent János édesanyjáról azt tudjuk, hogy Mária egyik rokona volt.

És hogy áll a dolog a gyakran emlegetett “Jézus testvéreivel”? Voltak Jézusnak testvérei? Amikor Jézus egyszer látogatást tett szülőfalujában, Názáretben, azt mondták az emberek: “Ez nem Mária fia, az ács, és nem Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nemde itt élnek nővérei közöttünk”? A legismertebb Jakab volt, aki később a jeruzsálemi közösséget vezette, és akinek az Újszövetség Jakab-levelét köszönhetjük. A régi hagyomány szerint Jézusnak eme “testvérei” közeli rokonai voltak, talán József első házasságából.

Egy dolog világos: a Szent Család nem egy modern “kis család” volt, hanem a rokonság kiterjedt hálózatában élt. És minden emberi családhoz hasonlóan, ebben a rokoni kapcsolatrendszerben is voltak feszültségek, konfliktusok, nem csupán egyetértés és harmónia. Úgy tudjuk, hogy kezdetben, amikor Jézus elhagyta Názáretet, és megkezdte nyilvános működését, “testvérei” hevesen ellene voltak. Azt mondták: “megbolondult”.

Mit jelent ma a “Szent Család”? Jézus egy lehetőség szerint tág, nagy családot akart. Nem testi értelemben, hanem úgynevezett “adoptáción” keresztül. Azt mondta: “Aki megteszi mennyei Atyám akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám”. Aki hisz benne, a családjához tartozik. Jézus nem csak Úr és Mester, hanem a mi testvérünk. És ő minden ember testvére akar lenni. Azt akarja, hogy minden ember testvére legyen egymásnak, Isten nagy családjának tagjaiként. A kis Szent Család e nagycsalád szíve. Ez a kis Szent Család orvosolhatja családjaink megannyi sebeit. Kérjük ezért ma a Szent Családot, Jézust, Máriát és Józsefet!

Hogyan történhet mindez?

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. december 21., ádvent 4. vasárnapjának evangéliumához (Lk 1, 26-28).

Mária felteszi a kérdést: “Hogyan történhet mindez?”. Gyermeket fog foganni, gyermeke lesz, akit a “Magasságbeli Fiának”, vagyis Isten Fiának fognak hívni. Ő maga pedig még csak el van jegyezve, és nem él még együtt a vőlegényével (ellentétben azzal, ami ma megszokott). Erre az érthető kérdésre kap egy talányos választ: “A Szentlélek száll le Rád”. Ez mégis csak azt jelenti, hogy: maga az Isten fog téged megajándékozni gyermekkel. Mária erre végül igent mondott: “Legyen nekem a te igéd szerint.”

Hogy olvashatjuk ma ezt az evangéliumot? Legkevésbé láttak és hallottak angyalt az emberek. Amiről itt szó van, a mindennapi élet keretein kívül esik. Az angyalok aligha tesznek látogatást látható alakban. Vagy a legtöbb embernél (nálam is!) hiányzik az az érzékszerv, amivel ezt a földön túlik világot felfoghatjuk? Vagy csak kevéssé kifinomult az érzékünk arra, hogy észleljük az égből jövő üzeneteket?

A kritikus kortárs azt mondja: Mindez jámbor legenda. Egy különösen kritikus lélek még tovább kérdez: Honnan ismeri az evangélium szerzője ezt a történetet? Történetileg megbízható a történet? Ki volt ott jelen? Ki volt a tanúja az angyal és a Mária közti találkozásnak? És honnét tudjuk, hogy tényleg ezek a szavak hangzottak el? A jámbor ember azt válaszolja erre a kritikusnak: “Hagyd meg nekem az Angyali Üdvözlet e szép történetét! Nézz körül a művészet remekművei közt. Milyen gyakran ábrázolják a festők belülről fakadó gyengédséggel ezt a jelenetet! Nem hagyom hogy kritikád elrontsa ezt nekem.”

Hányszor hallottam és olvastam ezt az evangéliumot! És még mindig megvan a maga felejthetetlen varázsa, megérinti a szívet. Világos számomra: csak Mária tudott életének erről a pillanatáról beszámolni. Csak ő élete át ezt, és ez a pillanat alapvetően megváltoztatta az ő életét. Segítségemre van ebben a kedvenc szentemmel, Lourdesi Bernadettel való összehasonlítás. Amikor 1858-ban megjelent neki az Istenanya, 14 éves volt. Olyan korú, mint feltehetően Mária, amikor megjelent neki az Angyal.

Bernadett volt az egyedüli tanúja a Mária-jelenéseknek. Úgy, ahogy Mária egyedüliként tanúskodott az Angyal megjelenéséről. Bernadett haláláig minduntalan elmesélte, hogyan jelent meg neki Mária, és mit mondott neki. Felejthetetlenül belevésődött az Istenanyának minden szava. Mindenek előtt azonban: Bernadett szavahihető volt. Egyszerűségével, világosságával és határozottságával meggyőző volt. És Mária sok jellel és csodával erősítette ezt meg, amik azóta Lourdesben történtek.

Hogyan történhet mindez? Ezt kérdezi Mária. Ez a kérdés életünk során mindig felmerül, különösen azokban a pillanatokban, amikor nincs további ismeretünk, amikor nem látunk megoldást. A választ akkor kapjuk meg, amikor úgy hagyatkozunk Istenre, mint Mária, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Higgyünk és bízzunk abban, hogy Isten valóban tevékenyen jelen van a mi életünkben? Mégpedig úgy, ahogy Mária hitte!

Örvendezés a sötétségben

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. december 14., ádvent 3. vasárnapjára (Jn 1,6-8.18-19)

A mai, ádvent harmadik vasárnapját “Gaudete” vasárnapnak mondják. Azért, mert a szentmise bevonuló éneke a “Gaudete”, “Örvendjetek!” szóval kezdődik. Ebben a borongós decemberi időben, amikor későn világosodik és már korán esteledik, felvillan az örvendezés.

“Örvendjetek mindig az Úrban! Ismét mondom: örvendjetek! Mert az Úr immár közel van hozzánk!” Hogy mutatkozik meg ez az örvendezés? Megtapasztalható? Hol található? Ezekben a téli hónapokban sokan szenvednek depressziótól. A hosszan tartó sötétség, a kevés napsütés, a borzasztó, hideg időjárás, s ehhez a karácsony előtti napok stressze, mindez nem teszi könnyűvé, hogy feltörjön az örvendezés. És mégis lehetséges, hiszen az Egyház liturgiájában arról van szó, hogy örvendezzünk.

Már a Karácsony egészen egyszerű okot ad nekem az örvendezésre. A téli napforduló. Krisztus születésének ünnepétől kezdve a napok ismét hosszabbodnak. Annak ellenére, hogy még hosszú idő telik el a tavasz eljöveteléig. Annak bizonysága vigasztal, hogy: ismét világosabb lesz! A mai vasárnap liturgiájának első olvasmányában oly reményteli dolgokról hallunk Izajás prófétánál:”Mert amint a föld előhozza sarját, és amint a kert kisarjasztja veteményeit, úgy sarjaszt az Úristen igazságot,és dicséretet minden nemzet előtt.”

Amilyen biztos, hogy jön a tavasz, amilyen biztos, hogy ismét világosabb és melegebb lesz, olyannyira bízhatunk Isten közelségében és az ő segítségében. A természet a maga megbízható forgásával Isten hűsége és vigasztalása ígéretének a jelévé lesz. Az ember puszta előre örvendezése a napsütéses napoknak abban segít, hogy örvendezzünk Isten eljövetelének: “Az Úr immár közel van!”

Ez Keresztelő Szent János küldetése is. Egy még mélyebb forrását nyitja fel számunkra az örvendezésnek. Nem olyan könnyű megragadni, mint a sötét napok végének való örvendezést. Egyfajta belső magatartáshoz, egyfajta életszemlélethez van köze, amit nehéz elsajátítani, ugyanakkor annyival boldogabbá tesz. János háromszor elmondott szavaiban ragadhatjuk meg: “Nem én vagyok.” János nem helyezi magát a középpontba. És akinek ez sikerül, az az öröm egy mély, rejtett forrására lel.

“Fellépett egy ember, akit az Isten küldött.” János tudta magáról, hogy Isten kiválasztotta magának és megbízatást adott neki. De ezzel nem tette magát fontossá. Elfordította magáról a figyelmet, és arra irányította, aki előtt az utat egyengetnie kellett, vagyis Jézusra. “Nem vagyok méltó, hogy a saruszíját megoldjam” – mondja János Jézusra tekintve. Túlzott alázatosság talán? Hamis önlealacsonyítás? Egyszer azt mondta János: “Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” Előfutárnak, út előkészítőnek értelmezi önmagát. És ebben egészen mély örömét leli. Azt mondja: “A Vőlegény barátja örül, amikor az ő hangját hallja.”

Öröm ebben a borongós, téli időben? Megpróbáljuk János módszerét: Inkább naggyá tenni, mint lealacsonyítani másokat. Merem garantálni: Ez örömet hoz a sötétségbe!

A siker receptje a bizalom

Christoph Schönborn bíboros úr gondolatai 2014. november 16. vasárnap evangéliumához (Mt 25, 14-15. 19-21)

Közeledik az (egyházi) év vége. Már sokkal korábban megkezdődnek az ádventi vásárok. Az Ádventtel kezdődik majd az új egyházi év. Az egyházi óév utolsó vasárnapjain sok szó esik az evangéliumokban az ítéletről. A halálról és a túlvilágról van szó, az élettel való számvetésről és elszámolásról. Amikor Jézus erről beszél, nem általános nézeteket dolgoz ki, sem pedig tanítást a halál utáni életről. Inkább személyesen szólítja meg hallgatóságát. Rám gondol, az én életemre az ő megvilágításában. Félnem kell ettől? Úgy fog kinézni az életemről való számadás a végén, mint az állami pénzügyek: óriási adóssághegy?

Félnünk kell az ítélet napjától? Félelmet olt belénk Jézus ezzel a példázattal? Korábban fenyegető dolgot láttam ebben a példabeszédben. Ma mindenek előtt bátorítást érzek benne. Már azzal kezdődik, hogy ez a gazdag ember, aki Istent példázza, hihetetlen bizalommal ajándékozza meg szolgáit. Távollétének idején egész vagyonát rájuk bízza. És ez valóban nem kicsi. Egészében véve nyolc talentumot ad nekik. Egy “talentum” elsősorban nem adottság. A “talentum” szónak ezt az értelmét pontosan Jézus eme példázata adta. Eredetileg a talentum egy nagyobb mennyiségű ezüst mértékegysége volt.

Az egyik dolog tehát, ami engem ebben a példázatban bátorít, a tulajdonos bizalma az ő szolgái iránt. Elutazik, és egyedül hagyja őket gazdálkodni. Bízik bennük, hogy ezt meg tudják tenni. És két, három szolgában nem csalatkozott. Üzenetet olvasok ki ebből: Isten bízik bennünk. Abban áll az ő bizalma, hogy képesek vagyunk jól bánni az ő adományaival. Életem során semmi sem segített annyira, mint az irántam való bizalom. A gyermek, a kis emberke számára hihetetlenül fontos, hogy valami sajátos dolgot bízzanak rá. Milyen jó érzéssel tölt el, ha ez a bizalom nem becsvágyó szülők teljesítményfokozása, hanem pozitív magatartás: Te képes vagy erre! És jól meg tudod csinálni!

Persze, ebben a példázatban nagyon fontos, hogy a gazda nem egyenlőképp osztja szét a javait, hanem “kinek-kinek képessége szerint”. A mi demokratikus felfogásunkban ütközhet ez az egyenlő elbánás alapelvével. De ez nem pontosan az emberek valódi vezetésének művészete, vagyis mindenkinek a “képességei szerinti” alkalmazása? És nem csodálatra méltó valamelyest, hogy nem ugyanazokat a talentumokat kaptuk mindnyájan? Isten a legnagyobb változatosságban adja az ő adományait. Senki sem egyelő a másikkal. Mindannyian egymásra vagyunk utalva. És senki sem csak saját maga hasznára kapta az adottságokat. A talentumok eme gazdagsága állandó alkalom arra, hogy hálát adjak Istennek.

Van még egy további ok, miért hangzik Jézus e példázata oly bíztatóan: Egyik szolga sem ment csődbe a rábízott pénzzel. Az első kettő megduplázta a tőkéjét. Nagyon jól gazdálkodtak. Nem úgy forgatták millióikat, mint a mai spekulánsok. A harmadik talentuma sem úszott el legalább, még akkor sem, ha pusztán biztonsági megokolásból elrejtette azt.

Ha így olvassuk Jézus példázatát, meg kell állapítanunk, tulajdonképpen nagyon pozitív, sőt optimista kép rólunk, emberekről. Megérdemeltük egyáltalán ezt a bizalmat? Nem kockáztat Isten túl sokat, amikor ily nagy bizalommal ajándékoz meg minket? Egy dolog biztos: Akire ennyit bíznak, az a ráruházott bizalmat nem játszhatja el. Úgy gondolom, az Isten sikerreceptje: hogy ennyi mindent ránk bíz, emberekre!

Templomtakarítás kívül, belül

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. november 9. vasárnap evangéliumához (Jn 2, 13-22)

Jézus szerfölött szerette a jeruzsálemi Templomot. Egyszerűen “Atyám Házának” nevezte. Otthon tudta magát benne. Gyermekkorától fogva ismerte a Templomot a szüleivel tett évenkénti zarándoklat révén. Nem csak külső díszével tett rá benyomást Istennek e hatalmas háza. Egészen belső, bensőséges kapcsolata volt ezzel a hellyel. Mert különösen közel tudta itt magát ahhoz, akit egyszerűen csak “Atyának” nevezett, az Istenhez, akit az ő népe, a zsidók itt jobban tiszteltek, mint minden más helyen.

Ezért tűrhette Jézus nehezen, hogy Atyjának házát méltatlanul “vásárcsarnokká”, vagy ahogy még drasztikusabban mondta, “rablók barlangjává” tették. Tűrhetetlen volt számára, hogy a Templom szent körzetében mindenütt üzletek működtek. Az állatkereskedők az áldozatokhoz kínálták megvételre a jószágokat. A pénzváltók azért voltak ott, hogy a római pénzeket a Templom pénzére cseréljék. És bizonnyal volt megfelelő számú emléktárgy-kereskedő is, mint ahogy ma is találhatóak minden zarándokhelynél.

Az vigasztal, hogy már Jézus is küzdött ezzel a problémával. Vallás és üzlet: Hogy sikerül tisztán és precízen szétválasztani őket? A szent helyek mindig élénk üzleti élet színhelyei is egyben. Emléktárgyak, kegytárgyak, gyertyák, perselyek, mindez megvolt már akkor is, és meglesz a templomok és szentegyházak környékén mindig. Csak mindig arra kell figyelni, hogy az emléktárgyak ne legyenek fontosabbak, mint Isten imádása.

“A Házadért való buzgóság emészt engem”. Így érezték Jézus tanítványai az ő Templom iránti magatartását. Ebből a buzgóságból érezhetek meg egy kicsit minálunk, amikor a falu szívében lévő templomainkról van szó. Csak csodálkozni tudok, hogy a kicsi közösségek mi mindent végbe tudnak vinni templomuk felújítása, megőrzése és újjáépítése érdekében.

Szabadjon itt egy példát hálás szívvel megemlítenem. Tucatjával tudnék másokat előhozni. Obergänserndorf Korneuburg körzetében van. A kicsiny hely, amely lágyan simul a borvidék egyik teknőjébe, 559 katolikust számlál. Néhány nappal ezelőtt a templomszentelés kétszázadik évfordulóját ünnepelhettem ott. Az egyszerű többhajós templomot, ami a hely fölött trónol, és egyszersmind védelmezi azt, 1813-ban építették, és 1814. október 16-án elődöm, Hohenwarth érsek szentelte fel. Sokévi renoválás után kívül-belül új fényében ragyog. Hihetetlen, amit itt a lakosság önmaga teljesítményével végbe vitt. Sok segítő és adományozó nem tartozik a szorgalmas templomba járók közé. De a falujuk temploma iránti szeretetük nagy megmozdulásra indította őket. Valóban, itt élő “az Isten Háza iránti buzgóság”!

A felújítás befejeződött. Kívül, belül. De egy felújítás folytonos megbízásként hátra van: a szívek megújítása, a hit újbóli megélése. Jézusnak a jeruzsálemi Templom iránti szeretete mindenek előtt az iránti szeretet, akié a Templom. Minden templom szíve az oltár és a tabernákulum. Az oltár, ahol a szentmisét ünneplik, ahol Jézus kereszthalála és feltámadása jelenvalóvá lesz. És a tabernákulum, ahol az eucharisztikus kenyérben maga Jézus marad jelen köztünk, emberek között. Jézus számára a Templom “Atyám Háza” volt. Számunkra a helyi templom Istennek az a háza, ahol Jézus köztünk van. Óriási dolog, milyen szépen újulnak meg templomaink. Még értékesebb az, hogy Isten valóban nálunk lakik.

Az örök élet sejtelme

Christoph Schönborn bíboros gondolatai November 1. szombatjára (Jn 7, 2-4.9-14).

Ma és holnap a halottakról van szó. Pontosabban azokról, akik már “odaát” vannak, túl a halál küszöbén, többé már nem itt az evilágban, hanem ott az örök életben. Ma Mindenszentek van, holnap Halottak napja. Ma mindazokat ünnepli az Egyház, akik már elértek az örök célhoz, az ég szentjeit. Holnap minden elhunyt lélekért imádkozik az Egyház, hogy eljusson az örök célhoz. Sokan mennek el ma és holnap szeretteik sírjához. Rájuk emlékeznek, és értük imádkoznak.

Motoszkál bennem a kérdés: Hogy is van az “odaát”? Mi történik a halál után? Hol vannak azok, az a sok-sok ember, akik előttünk eltávoztak? És egyszerűen be kell vallanom: Nem tudom elképzelni “az örök életet”. Remélek azon sokakkal történő viszontlátásban, akik kedvesek voltak számomra. De hogy lesz az? Biztosan egészen másképp, mint ahogy azt most megpróbálom magamnak lefesteni. Meg tudom érteni, hogy sokan inkább azt mondják: Számomra a halállal mindennek vége. Akkor miért vannak temetőink? Miért hisz minden vallás a halál utáni életben? Ezekkel a gondolatokkal szívemben megyek ma és holnap a sírokhoz.

Itt segít nekem a Szentírás. Ma a Biblia legutolsó könyvéből olvasnak fel egy részletet, “János Jelenések könyvéből”, amit “Apokalipszisnek” is neveznek. Ebben a könyvben tárta fel János az ő látomásait. Kitekintés ez az evilágon végbemenő eseményekre, és betekintés az eljövendő világ életébe. Semmiképp sem tudósítás az előttünk álló katasztrófákról, még kevésbé dokumentáció arról, hogy miképp történik odaát. Annak sejtelmeiről van szó, “amit szem nem látott”, annak megkísérléséről, hogy közelebb jussunk az elképzelhetetlenhez.

Két látomást lát János. Először azoknak a számát, akik homlokukon viselik Isten pecsétjét. Abban az időben a rabszolgák uruk pecsétjét hordták magukon beleégetve vagy tetoválva, annak jeléül, hogy az ő tulajdonuk. Ma is hord Egyiptomban vagy Etiópiában sok keresztény homlokukra vagy karjukra tetovált keresztet, hogy Krisztushoz tartozásukról tegyenek tanúságot. A megjelöltek száma nem a mennyei lakosság statisztikája, hanem a teljesség szimbóluma: 12 x 12 x 1000. Egyszer minden teljessé lesz az örök életben. A jel egy úgynevezett belépőjegy az mennybe. Ezt nem a mennyek kapujában adják, hanem most itt a földön lehet hozzájutni. Nem pénzért, hanem jócselekedet által.

A második látomás összefoglalja az egész földet: ” Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből.” Fehér ruhát hordtak, az öröm és a fény jelét. A földi élet minden homálya elkerülve: “Kik ezek, és honnan jönnek?” A válasz így hangzik: “Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jönnek”. A megváltottak, a megszabadítottak. Mögöttük van mindez. Ennek az életnek minden baját kiállták, és most hazatértek Istenhez.

Amikor ma és holnap a sírokhoz megyek, és az elhunytakra gondolok, ezek a képek abban segítenek nekem, hogy ne csupán a sírt és a halált lássam, hanem e fölé tekintsek. Van legalább egy kis sejtelmem az örök élet szépségéről?

Szeress, és tégy, amit akarsz!

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. október 26. vasárnap evangéliumához (Mt 22, 34-40).

Szent Ágostonnak (Kr. u. 354-430) eme híres szavai jutnak eszembe a mai evangélium kapcsán. Aki szeret, mindig helyesen teszi, amit tesz. Szeretet nélkül mindaz, amit cselekszünk, üres és holt dolog. Egyszóval a szeretettől függ. Sokak számára ismerős Szent Pál apostolnak a szeretet-himnusza. Szívesen olvassák fel házasságkötés alkalmával: Ha rendelkeznék minden adománnyal és adottsággal, “de szeretet nincs bennem, semmi sem volnék”. Ez is olvasható ott: “Osszam el bár egész vagyonomat, ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem.” Majd így folytatja: “A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, … nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak”. Röviden és velősen: “A szeretet soha meg nem szűnik”. És a legvégén: “Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet” (1Kor 13).

Mi a legnagyobb az életben? Mi a legfontosabb? A mai evangéliumban is ez a kérdés. Ismét feltesznek Jézusnak egy fogós kérdést. Újra és újra próbálkoznak a “nagyokosok”, a “tudálékosak”, hogy Jézust olyan helyzetbe hozzák, hogy aztán bevádolhassák őt. Nem a dolog iránti érdeklődésből teszik fel neki a kérdést, még csak nem is jóindulattal, szimpátiával.

Ez a magatartás az evangélium olvasójának, nekem személyesen alkalmat ad arra, hogy lelkiismeret vizsgálatot tartsak. Viták, beszélgetések, konfliktusok során csak az a lényeg számomra, hogy a másikat jégre vigyem, vagy meg akarom őt érteni? Csak azt keresem, hogy lemossam őt a pályáról, vagy találkozni akarok vele? Vitatkozó beszédeinket milyen gyakran határozza meg az, hogy mindig nekem van igazam? Milyen gyakran nem a dolog a fontos számunkra, hanem a saját győzelmünk?

613 parancsot és tilalmat számoltak össze az ószövetségi Bibliában. Ki ismerheti itt ki magát? Van valami rangsorolás a parancsok közt? Tényleg akar a törvénytanító feleletet hallani Jézustól arra a kérdésre, amiről a törvénytudók abban az időben vitáztak? Vagy meg akarja mutatni Jézusnak, hogy ki itt az okosabb?

Jézus válasza kifejezetten egyszerű: Szeresd Istent és felebarátodat, aztán minden rendben van. Csak a szeretettől függ. Jézus válasza nem általános nézet, nem mindennapi tanítás. Elsősorban azt célozza meg, aki kérdésével meg akarja fogni őt: szeretetből teszed ezt? Mi mozgat téged? Mi hajt téged? Irigység? Vetélkedés? Féltékenység? Vagy a szeretet mozgat téged?

Így irányul Jézus válasza egészen személyesen az emberek felé, felénk, felém: Első helyen van-e életemben a szeretet? Elmondhatom-e azt, hogy egész szívből, teljes lélekkel, minden gondolatommal szeretem az Istent? Képes vagyok-e erre egyáltalán? És a felebarátom, “mint önmagam” szeretetére? Szeretem önmagamat? Nem nehezedik rám néha annak terhe, hogy elégedetlen vagyok mindazzal, amit csinálok? Hogy szerethetek másokat, amikor annyira nehezen tudom elfogadni saját magamat?

És mégis tudom: Csak a szeretet számít. És csak ez tesz boldoggá. De ez egy életen át tartó feladat. Ezért mondja Jézus is: Szeress. Parancsai nem közönségesek. Ha Isten megparancsol valamit, ahhoz segítséget is ad. Ezért lehet sikere a szeretetnek.

Isten, császár, adó

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. október 19. vasárnap evangéliumához (Mt 22, 15, 21)

Naponta megéljük, mennyire fontosak Jézusnak e szavai. Mert egész egyszerűen a vallás és a közélet szétválasztásáról van szó: “Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” Joggal lehet mondani, hogy Jézus ezekkel a szavakkal világos nemet mondott “Isten államának” minden fajtájára. Micsoda félelmet vált ki egy “Isten államának” felállítása a földön, amit egyszer minden országnak át kell élnie, ahol radikális és katonai csoportok megpróbálnak leírhatatlan kegyetlenséggel állítólag vallási alapon egy államot létrehozni. Ez érvényes pl. Boko Haramra Nigériában és az ISIS katonáira Szíriában és Irakban.

De kevesebb erővel rendelkező csoportok is álmodnak arról, hogy egészen vallási alapokon nyugvó államot létesítsenek. Mindent teljesen Isten akarata határozna meg. Ez nem magas és jámbor eszme? Nem volna kívánatos, hogy az államban és a társadalomban minden Isten parancsainak felelne meg? Nem “Isten országáról” beszélt maga Jézus is? Nem ez lebegett szeme előtt? Nem arra tanította követőit, hogy naponta imádkozzák a “Miatyánkban”: “Jöjjön el a te országod”? Végül nem azt a megbízást adta Jézus tanítványainak, hogy lehetőség szerint minden embert megnyerjenek az ő tanításának? És ez nem maradhat következmények nélkül a társadalom számára. Jézus nem valamiféle “keresztény társadalmat” akart alkotni?

És hogy van ez ma? Nem próbálhatják meg a keresztények, hogy meggyőződésüket bevigyék a parlamentbe, bevigyék a törvényhozásba? Nem tehetnek kísérletet arra, hogy politikai értelemben is többséget szerezzenek, és így egy keresztény alapokon nyugvó társadalmat építsenek fel?

De legyen elég a kérdésekből! Legelőször vegyük szemügyre pontosabban azt a jelenetet, ami Jézussal ezeket a szavakat mondatta. Kelepcébe akarják csalni őt: “Szabad-e a császárnak adót fizetni, vagy nem”? Ha azt mondja Jézus, hogy igen, akkor a római megszállókkal való gyáva kollaboránsként tűnik fel. Ha pedig azt mondja, hogy nem, akkor ellenfelei mint felforgatót bevádolhatják a rómaiaknál. Hívő zsidóként hazájának és népének szabadságáért mégis csak szembe kell, hogy álljon a rómaiakkal.

Jézus egy egyszerű megoldással húzza ki a fejét ebből a hurokból. Egy pénzérmét mutattat, amin természetesen a császár képe és felirata szerepel: “Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré”! Adó kell a császárnak? Adjátok neki vissza a pénzt, amin az ő képmása van. Jézus nem nyit vitát arról, hogy túl magas-e az adó. Arról sem, hogy jobb volna-e önállónak lenni vagy éppenséggel a nagy Római Birodalomhoz tartozni. Valószínűleg ma sem bocsátkozna bele egy olyan vitába, hogy Ausztriának jobb volna függetlennek lenni ahelyett, hogy az Európai Unió tagja.

Nyilvánvalóan más valami fontosabb számára: “Adjátok meg Istennek, ami az Istené”. Mivel tartozunk mi Istennek? És mivel tartozunk a “császárnak”? A lelkünk nem a”császáré”, vagyis nem az államé, nem a világi hatalomé. Az állam előírhat dolgokat az adóval kapcsolatban, de a hitemmel kapcsolatban nem. Parancsokat és tilalmakat adhat nekem, de csupán “világi” téren, a közlekedés, a gazdaság, a munka és képzés, valamint sok más (néha túl sok) téren. Lelkiismeretemre azonban nem tarthat igényt. Ez csak Istennek tartozik elszámolással. Hitemet Istennek ajándékozom, munkámat pedig a hazámnak. Szerethetem Ausztriát, és azt meg is teszem. Ugyanakkor a valódi hazám a mennyben van, Isten örök országában. A vallás abban segít nekem, hogy jobb állampolgár legyek, ám az állam nem írhat elő nekem semmit sem vallási téren. Az állam nem Isten. De én kérem Istent, hogy áldja meg államunkat. És azon fáradozom, hogy hitemből fakadóan alakítsam azt.

Mi fontosabb nekünk?

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. október 12. vasárnap evangéliumához (Mt 22, 1-14)

Minden hírközlő csatornából ez folyt: elszúrt házasság. Egy jegyespár mindent a legapróbb részletekig előkészített. Életük legszebb napja kellett, hogy legyen. Egy álló éven át tervezgettek, agyaltak, szeretetteljesen készítgettek. Végül eljött a nagy nap. A templom megtelt a násznéppel, a zene készen állt, meg kellett volna, hogy szólaljon az orgona. Már a templom előtt állt a szép autó a vőlegénnyel. A vőlegény édesapjának kellett elmenni a menyasszonyért, hogy a vőlegényhez vezesse, aki az oltár előtt várt.

Mindenki várakozott … Teltek-múltak a percek, elmúlt negyed óra, egy fél óra. Az eskető pap hiányzott. Nem jött. Nem találták, elérhetetlen volt. Kínos várakozás. Egy óra elteltével mindenki elkezdett szétszéledni. A vőlegény zokogott. Leírhatatlan a csalódás. A papot egy haldoklóhoz hívták, és így egész egyszerűen megfeledkezett az esketésről … Hetekkel később, vigaszul e megrázkódtatásra, magam eskettem meg a jegyespárt a Stephansdomban. Nagyon szép ünnep volt, és jó házasságban eltöltött sok áldott évet kívántam az ifjú párnak.

Miért mesélem ezt el? Mert a mai evangéliumban is egy összehasonlítható csalódásról van szó. Hogy a plébános megfeledkezett az esketésről, az egy számára szörnyen sajnálatos balszerencse. Az, hogy a király fiának esküvőjére hívott vendégei lepattintják magukról a meghívást, elképzelhetetlen udvariatlanság. A jegyespár csalódottsága óriási volt. Ezt megértettem, amikor bánatukat elpanaszolták nekem. A király felháborodása a példabeszédben még sokkal nagyobb, mert a meghívás elutasítása nem feledékenységből történt, miként a mondott plébános esetében, hanem kifejezett megvetésből. Ezeknek a meghívottaknak minden más fontosabb, mint a király tiszteletteljes meghívása. Ezzel kifejezésre juttatják, hogy nem fontos számukra a király, és fiának a házassága sem jelent nekik semmit.

Számomra ennek az “elfeledett jegyespárnak” a csalódása fontos tanulság volt. Számukra a házasságkötés nem csupán egy szép ünnep, egy szép társadalmi esemény, hanem szívük hőn áhított legbenső vágyának beteljesülése. Jobban megértettem, hogy Jézus miért öltözteti a menyegző képébe szíve legbelső vágyának beteljesülését.

Isten egy ünnepet készített nekünk, embereknek: “A lakoma kész … minden készen áll. Gyertek a menyegzőre!” Micsoda csalódás, micsoda tőrdöfés, amikor mi azt mondjuk az Istennek: A te meghívásod nem érdekel! Nem hat meg a Fiad! Fontosabb dolgunk van annál, mint hogy eljöjjünk a te ünnepségedre!

“Ők azonban nem törődtek vele”. Ez fáj. Ez sértő. Így visszautasítani egy meghívást nem csupán udvariatlanság, hanem szívszorító. A példázatban, ahogy Jézus elmeséli, haragra gyullad a vendéglátó, a király. Bosszút áll, mint egy keleti despota, “városukat elpusztítja és felégeti”. Vajon Isten így tesz a mi közömbösségünkkel? Vajon haragvó, bosszúálló, büntető Isten ő? Nem így mutatta be Jézus az Istent. Ugyanakkor fel akar ébreszteni minket. E példázat révén tudatosítsuk magunkban, hogy mennyire hálátlanok vagyunk, vállat vonunk az Istennek. Mily szomorú és szívtelen dolog, ha nekünk minden más fontosabb Isten meghívásánál.

A példázat lezárása fel kell, hogy rázzon minket: Ha nektek ennyire mindegy Isten hívása, mások örömmel fogadják majd az ő meghívását. Talán magatokba szálltok, és mégis eljöttök arra az ünnepre, amit Isten készített számunkra.

Minden hírközlő csatornából ez folyt: elszúrt házasság. Egy jegyespár mindent a legapróbb részletekig előkészített. Életük legszebb napja kellett, hogy legyen. Egy álló éven át tervezgettek, agyaltak, szeretetteljesen készítgettek. Végül eljött a nagy nap. A templom megtelt a násznéppel, a zene készen állt, meg kellett volna, hogy szólaljon az orgona. Már a templom előtt állt a szép autó a vőlegénnyel. A vőlegény édesapjának kellett elmenni a menyasszonyért, hogy a vőlegényhez vezesse, aki az oltár előtt várt.

Mindenki várakozott … Teltek-múltak a percek, elmúlt negyed óra, egy fél óra. Az eskető pap hiányzott. Nem jött. Nem találták, elérhetetlen volt. Kínos várakozás. Egy óra elteltével mindenki elkezdett szétszéledni. A vőlegény zokogott. Leírhatatlan a csalódás. A papot egy haldoklóhoz hívták, és így egész egyszerűen megfeledkezett az esketésről … Hetekkel később, vigaszul e megrázkódtatásra, magam eskettem meg a jegyespárt a Stephansdomban. Nagyon szép ünnep volt, és jó házasságban eltöltött sok áldott évet kívántam az ifjú párnak.

Miért mesélem ezt el? Mert a mai evangéliumban is egy összehasonlítható csalódásról van szó. Hogy a plébános megfeledkezett az esketésről, az egy számára szörnyen sajnálatos balszerencse. Az, hogy a király fiának esküvőjére hívott vendégei lepattintják magukról a meghívást, elképzelhetetlen udvariatlanság. A jegyespár csalódottsága óriási volt. Ezt megértettem, amikor bánatukat elpanaszolták nekem. A király felháborodása a példabeszédben még sokkal nagyobb, mert a meghívás elutasítása nem feledékenységből történt, miként a mondott plébános esetében, hanem kifejezett megvetésből. Ezeknek a meghívottaknak minden más fontosabb, mint a király tiszteletteljes meghívása. Ezzel kifejezésre juttatják, hogy nem fontos számukra a király, és fiának a házassága sem jelent nekik semmit.

Számomra ennek az “elfeledett jegyespárnak” a csalódása fontos tanulság volt. Számukra a házasságkötés nem csupán egy szép ünnep, egy szép társadalmi esemény, hanem szívük hőn áhított legbenső vágyának beteljesülése. Jobban megértettem, hogy Jézus miért öltözteti a menyegző képébe szíve legbelső vágyának beteljesülését.

Isten egy ünnepet készített nekünk, embereknek: “A lakoma kész … minden készen áll. Gyertek a menyegzőre!” Micsoda csalódás, micsoda tőrdöfés, amikor mi azt mondjuk az Istennek: A te meghívásod nem érdekel! Nem hat meg a Fiad! Fontosabb dolgunk van annál, mint hogy eljöjjünk a te ünnepségedre!

“Ők azonban nem törődtek vele”. Ez fáj. Ez sértő. Így visszautasítani egy meghívást nem csupán udvariatlanság, hanem szívszorító. A példázatban, ahogy Jézus elmeséli, haragra gyullad a vendéglátó, a király. Bosszút áll, mint egy keleti despota, “városukat elpusztítja és felégeti”. Vajon Isten így tesz a mi közömbösségünkkel? Vajon haragvó, bosszúálló, büntető Isten ő? Nem így mutatta be Jézus az Istent. Ugyanakkor fel akar ébreszteni minket. E példázat révén tudatosítsuk magunkban, hogy mennyire hálátlanok vagyunk, vállat vonunk az Istennek. Mily szomorú és szívtelen dolog, ha nekünk minden más fontosabb Isten meghívásánál.

A példázat lezárása fel kell, hogy rázzon minket: Ha nektek ennyire mindegy Isten hívása, mások örömmel fogadják majd az ő meghívását. Talán magatokba szálltok, és mégis eljöttök arra az ünnepre, amit Isten készített számunkra.

Öröm a szőlőben

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. október 5. vasárnap evangéliumához (Mt 21, 33-44)

Saját szőlő iránt táplált szeretet! Hazánkban sok ember tudja, miről van szó. Szép és megelégedést nyújtó munka, ha valaki a saját szőlőskertjét ápolja és gondozza. A Biblia ismeri ezt a szeretetet, és gyakorta beszél róla. Ma pl. az istentisztelet alkalmával Izajás prófétától olvas fel egy részt az Egyház. Így hangzik: “Hadd énekeljek kedvesemről,
szerelmesem énekét szőlőjéről! Szőlője volt kedvesemnek termékeny hegytetőn. Körülásta, és a kövektől megtisztította, majd beültette nemes szőlővel. És várta, hogy szőlőfürtöt teremjen,
de vadszőlőt termett.”

Ennél a képnél lép be Jézus. De nála ez sokkal drámaibb fordulatot vesz. Egészen kegyetlen és egészen erőszakos esemény következik. A szőlőmunkások, akik bérelték a szőlőt, gátlástalan gonosztevőkként viselkednek. Összeverik, sőt megölik a szőlősgazda szolgáit. A szőlősgazda odáig ment, hogy végül saját fiát küldte el az őt megillető részért. De ezt is megölték.

Jézus hallgatói megértették, hogy róluk van szó! Azt a népet szólította meg Jézus, akiről tudta, hogy hozzájuk szól a küldetése, vagyis a saját zsidó népét. Jézusnak a népe által tanúsított elutasításáról van szó. Isten saját szeretett szőlőjeként telepítette e népet. Mégis az édes helyett savanyú gyümölcsöt termett. Isten elküldte népéhez a szolgáit, vagyis a prófétákat. Mégis, ahelyett, hogy hallgattak volna rájuk, megvetették és megölték őket. És most telik be a pohár: magát Jézust, az Isten Fiát utasítják el – sőt ölik meg!

Ennek a drámai történetnek van egy tragikus utó története: Túlságosan gyakran olvasták ki ebből a keresztények, hogy a zsidók elvetették Jézust, az Isten Fiát. Ezért vetette el őket Isten. Az Egyház lépett a Zsinagóga helyébe. A keresztényekre lett bízva az Úr szőlője, amit Isten a zsidóktól elvett. Így nyert igazolást megannyi zsidóüldözés. Mily sok szenvedést okoztak ezáltal zsidóknak keresztények!

Az evangélium azonban egyáltalán nem a múltról beszél. Jézus a ma emberét szólítja meg. A szőlőről és a savanyú gyümölcsről, a bérlőkről és azok tetteiről szóló történet most játszódik.

Fogadjuk el: A szőlő az Egyház. Hoz-e olyan gyümölcsöt, amit tőle Isten elvár? Nem viselkedünk mi, keresztények túl gyakran úgy, mint ama szolgák Jézus példázatában? Bizonnyal vannak a keresztények közt csodálatos emberek, nagy példaképek, akik jó gyümölcsöt teremnek. De milyen gyakran félre ismerik, üldözik és megvetik őket pont az övéik. A szentnek az élete gazdag a saját egyházától kapott szenvedésekben.

Mi segít az irigységgel szemben?

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. szeptember 21. vasárnapi evangéliumához (Mt 20, 1-16).

Munkanélküli. Ez a rémkép bukkan ismét csak elő. Ausztriában még nem olyan rossz a helyzet, mint Spanyolországban. Emberek munka nélkül: róluk szól a mai evangélium. Azokról az emberekről, akiket nem használnak, akiket senki nem alkalmaz, akik számára nincs munka. “Senki sem fogadott fel bennünket”. Kora reggeltől várakoztak. Most délután öt óra van. Mindjárt este lesz, és napszám nélkül kell, hogy ezek haza menjenek. Mily szerencse, ha valakinek munkája van! Mily keserű dolog, ha állandóan meg át kell élni, hogy: téged senki sem használ.

De mit akar Jézus ezzel a történettel mondani? Igen, ez egy olyan “hasonlat”, amin keresztül valami fontos dologra akar rámutatni. A “mennyek országáról” beszél, Isten országáról, vagyis arról, hogy Isten miként szokta azt igazgatni illetve “kormányozni”. Jézus példázataiban mindig Isten tettéről van szó, ami gyakran más, mint nekünk embereké.

Más annak a módja, ahogy munkásokat bérel fel az ő szőlőjébe. Nem elégszik meg azzal, hogy kora reggel munkásokat alkalmazzon egész napra. Egész nap egyfolytában kimegy a piactérre, és ott látja, hogy “más valakik ácsorognak munka nélkül”. És munkát ajánl nekik még késő délután is. Jézus ezzel azt akarja mondani: az Isten nem fárad el, hogy utánunk, emberek után menjen. Egyeseket már életüknek korai szakaszában meghív. Mások csak később találnak rá a hitre, ismét mások a nap végén, úgy szólván életük utolsó órájában. Jézus egy türelmes Istent mutat meg nekünk, aki mindenki után utána megy, senkit sem hagy egyszerűen ácsorogni, senkit nem kerül el a tekintete vagy senkiről sem feledkezik meg.

Más a módja annak is, ahogy a fizetséget adja. Azokkal kezdi, akiket utolsókként fogadott fel, és azt a teljes napi bért adja meg nekik, amiben a reggel felfogadottakkal megegyezett. Érthető módon ezek azt remélték, hogy egy dénárnál többet fognak kapni, annál, amit reggel megígértek nekik. Spontán úgy érezzük, hogy ez nem tisztességes. Egyesek nehéz 12 órás munkanapot tudhatnak maguk mögött. Mások csupán egyetlen órát dolgoztak. Minden ugyanazt a fizetséget kapják.

“Talán rossz szemmel nézed, hogy másokhoz jó vagyok?” Éppen ez Jézus történetének lényege. Ez az a kérdés, amit Jézus e példázattal nekünk szegez. Először is egészen egyszerűen emberi: Tekints irigységedre! Kitől irigyelsz valamit? És miért? Nem vagy hálás azért, amid van? Irigyled a másiktól, ha jól megy neki, ha boldogul?

Ha életed korai szakaszában kaptál meghívást “az Úr szőlőjébe”, ha az a szerencse ért, hogy kiskorodtól fogva otthon vagy a hitben, akkor nincs semmi ok az irigységre, hogy Isten azokhoz is jó, akiknek hosszú életük során hit nélkül kellett élniük, és “az utolsó hajrában” még eltaláltak Istenhez. Az irigység ellen csupán az Isten jósága miatti örvendezés segít.

A Kereszt a Kereszttel

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. szeptember 14. Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére (Jn 3, 13-17).

Szeptember 14-e számomra minden évben egy különleges nap. 1995. szeptember 14-én, vagyis 19 évvel ezelőtt nevezett ki II. János Pál pápa bécsi érsekké. Ez a nap azonban nem csupán személyes vonatkozásban fontos nekem. Ezen felül egészen sajátos jegyet hordoz, mert a “Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe.” Az idén vasárnapra esik, és “felülírja” a rendes vasárnapot. Hivatalom átvételének napja tehát összefügg a “Szent Kereszt” témájával. Ennél fogva egészen világos ma előttem a kérdés: Miért oly fontos a mi keresztény vallásunkban a Kereszt? Miért a Kereszt A szimbóluma a kereszténységnek, mint ahogy a félhold az iszlámé?

Miért lényeges a keresztényeknek a Kereszt? Miért képezi utálat tárgyát mások előtt? Miért akarják jó néhányan, hogy ez a jel lehetőség szerint egészen eltűnjék a közéletből: az iskolákból, a kórházakból, a bíróságokról és a hegyekről? A “Szent Kereszt felmagasztalásának” mai ünnepe segíthet a Kereszt körüli viták jobb megértésében.

Az ünnep eredete a híres jeruzsálemi Szent Sír Bazilika 335-ös felszentelésének ünnepében keresendő. Nagy Konstantin császár építtette, és magában foglalja a “Koponya-helyet”, vagyis a Golgotát, Jézus keresztre feszítésének színhelyét, valamint a közelben lévő Sírt, ahová Jézus holttestét tették. A felszentelés utáni napon, 335. szeptember 14-én ünnepélyesen dicsőítették (“felmagasztalták”) a Kereszt fáját, mint Krisztus győzelmi Jelvényét, amelyen Jézus meghalt, aki Szent Keresztje által győzte le a halált és váltott meg minket.

Számos kisebb-nagyobb darab került be úgynevezett “ereklyeként” ebből a Fából az egész keresztény világba. Egy nagyobb darab jutott a Bécsi-erdő egyik kolostorába is, ami ezért ennek az ereklyének a nevét viseli, vagyis “Heiligenkreuz Kolostora”.

De mégis, mi az ami annyira tiszteletre méltó a Keresztben, hogy saját ünnepe van? Maga Jézus ad erre választ Nikodémussal, a zsidó Főtanács egy tagjával folytatott éjszakai beszélgetése során. Jézusnak akkor oly nagy hatást kellett tennie Nikodémusra, hogy az legyőzve a tanácstag kollégáitól való minden félelmét elismerte Jézust, amikor a Főtanács gyűlölete és elutasítása a Keresztre juttatta Őt. Egy másik bátor emberrel, Arimateai Józseffel együtt gondoskodott Nikodémus Jézus holttestének a sírba helyezéséről is.

Jézustól tanulta Nikodémus a Kereszt titkát. Ez a szeretet titka: “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte”. Mert Isten nem megítélni, hanem megmenteni akarja a világot.

De miért a Kereszt által akar minket megmenteni Isten? Egyszerűbben nem megy? Ennyire véresnek kell ennek lennie? Mire jó ez a sok szenvedés? Miért “ismertetőjegye” a keresztényeknek a Kereszt? Miért töltötte ki dühét a Hitler Jugend 1938. október 8-án Innitzer bíborossal szemben éppen Jézus Keresztjén? Mivel a bíboros a Stephansdomban egy nappal azelőtt azt kiáltotta, hogy: “Krisztus a mi vezérünk!”. 75 évvel ezelőtt Hitler, a “vezér” kirobbantotta a II. Világháborút, amely kimondhatatlanul sok szenvedést hozott a világra. Krisztus nem háborúval és fegyverekkel győzött a Kereszten, hanem a legvégsőkig elmenő szeretettel, mégpedig az ellenségszeretettel. Mert ehhez több remény fűződik egyáltalán. Ezért tiszteljük mi a Szent Keresztet.

Ahol ketten vagy hárman …

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. szeptember 07. vasárnapjára (Mt 18, 15-20)

Ahol ketten vagy hárman együtt vannak, mi történik ott? Tegyük szívünkre a kezünket! Leginkább olyas valakiről beszélnek, aki nincs jelen. És merem gyanítani: leginkább kitárgyalják őt. Legyünk őszinték: ha ketten vagy hárman együtt vagyunk, milyen gyakran mondunk valaki távollévőről csak jót? Sajnos, így van ez, hogy inkább a hibáiról beszélünk másoknak, mint a jó oldaláról. Szívesen a médiát hibáztatjuk, hogy leginkább a rossz híreket terjeszti. De mit teszünk mi magunk, ha másokról beszélünk?

Jézus a mai evangéliumban egészen gyakorlati szabályt arra vonatkozóan, hogy hogyan kell mások hibáihoz viszonyulnunk. Mennyire másképp nézne ki az életünk egymás mellett, ha Jézus utasításihoz tartanánk magunkat! Nem úgy van majdnem mindig, hogy az hall az őt illető kritikákról legutoljára, akit kritizálnak? Mielőtt valakinek bátorsága volt, hogy az érintettet személyesen megszólítsa, a háta mögött az illetőt már alaposan ki is beszélték.

Jézus utasítása világos: Először négyszemközt. Mielőtt kipletykálnád és terjesztenéd a másik hibáit, legyen bátorságod megbeszélni az érintettel! Amikor az egyik vagy a másik plébánossal, vagy munkatársammal kapcsolatban panaszlevelet kapok, először mindig visszakérdezek: Beszéltek már az érintettel? Miért olyan könnyű ennek a hibáját mással megbeszélni, és miért esik annyira nehezünkre, hogy keressük az illetővel a közvetlen beszélgetést?

Tényleg megéri, hogy itt teljesen személyes lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk. Nagyon gyakran azért tartunk attól, hogy a másik hibáját személyesen vele beszéljük meg, mert abból hátrányunk is származhat, főképp, ha egy elöljáróról, egy főnökről van szó.

Ha már ez a beszélgetés nem hoz eredményt, “két vagy három tanút” vegyünk magunk mellé. Miért is? Hogy az érintettnek lehetősége legyen elismerni a hibáját, és a közösségbe ismét visszataláljon. Ha ezt a lehetőséget nem ragadja meg, akkor az a közösségből való kizárást is jelentheti.

Jézus célja világos: mindannyian hibázhatunk. És éppen azért kell segítenünk egymásnak, hogy hibáinkból tanuljunk, és kimásszunk belőlük. Ez pedig bizonnyal csak akkor sikerül, hogy ha az érintett nem lepleződik le nyilvánosan, hanem személyesen szólítják meg.

Ha erre van bátorságunk, akkor jöhet Jézus ígérete: “Ahol ketten vagy hárman az én nevemben összegyűlnek, ott vagyok köztük”. Ahol az emberek nyíltan, őszintén, szeretetteljesen viszonyulnak egymáshoz, ott valóban átélhető Jézusnak ez a mondata. Egy család, ahol közösen imádkoznak, egy hely lehet. Milyen erős kötelék az, ha a házastársak a hitben és az imádságban kapcsolódnak egymáshoz: mert ott az Isten harmadikként van jelen a szövetségben. Ahogy az emberek így kötődnek egymáshoz, ott annak a bizalomnak is helye van, hogy a hibákat elmondják egymásnak, és közösen győzzék le őket. Annyira lehetetlen ez?

Győzött a szeretet

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. augusztus 31. vasárnapjára (Mt 16, 21-27)

Az egyiket Fédrának hívják, a másikat Máriánk. Felejthetetlen ezzel a két asszonnyal való találkozásom. Bogotában történt, Kolumbia tízmilliós fővárosában, tíz nappal ezelőtt. Kb. harminc osztrák résztvevővel voltam ott, az “Irgalmasság Apostolságának III. Világkongresszusán”. E főnév mögött rejlik egyszerűen az evangélium lényege. Jézus felszólítja az embereket: “Legyetek irgalmasok, miként a ti mennyei Atyátok is irgalmas.”

E keretek közt ismerhettem meg Fédrát és Máriát. Fédra rákos beteg előrehaladott stádiumban. Mária egy pokolgép merényletet élt túl súlyos égési sérülésekkel. Mindkettőt nagy szenvedés köt össze. De még nagyobb az, ami elválasztja őket. Fédra ugyanis a FARC nevű hatalmas gerilla szervezethez tartozik. Mária a gerilla számtalan áldozatának egyike. Férje és három fia, valamint falujának nagy része a FARC által végbevitt pokolgéptámadás során vesztette életét.

A gerilla, vagyis a katonaságon kívül működő csoportok és a kormány hadserege közt 56 éve tartó háború több, mint hatmillió emberéletet követelt. Megfeszített erővel folynak eközben a felek között a béketárgyalások. Sikerül valaha kiengesztelődni? Meggyógyíthatóak egyszer azok a sebek, amiket az egész lakosság körében ez az évszázados konfliktus ejtett?

A Fédrával és Máriával való találkozás a remény egy jele. A kiengesztelődés lehetséges. A tettesek és áldozatok találkozhatnak egymással. Fédra, mint asszony gyilkolt a gerillában. És hány embert? Mária egyike a konfliktus számtalan áldozatának. Jézus megmutatja a mai evangéliumban, hogy miként lehetséges a kiengesztelődés. Fédra és Mária megmutatták nekem, hogy Jézus útja nem csupán lehetséges, hanem valóságos.

Egy bátor asszonynak, Diana Sofia Giraldo de Melo egyetemi professzornak, de mindenek előtt meggyőződéses kereszténynek köszönhető, hogy az áldozat és a tettes, Mária és Fédra találkoztak egymással. Az út kemény. Jézus nem hagy kétséget e felől: “Aki tanítványom akar lenni, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét, és kövessen engem.” Mária keresztje nehéz. Mindent elveszített, családját, a fél faluját. A hitben és együtt más áldozatokkal találta meg a megbocsátás útját. Szenvedését ma pozitívvá tudja alakítani. Minden erejét latba veti azokért a gyerekekért, akik az erőszaknak és a terrorizmusnak vannak kitéve.

Fédra útja a gerillában egy próbálkozás volt, hogy kitörjön a szegénységből és a nyomorúságból. Ő maga volt az ínység áldozata, mielőtt tettessé vált volna. Ő is igent tudott mondani a Keresztre. Megbánást tudott tanúsítani, és meg tudta kezdeni a bocsánatkérés egy útját.

Péter a mai evangéliumban meg akarja spórolni Jézusnak a szenvedést és a keresztet. Szokatlanul élesen utasítja őt Jézus helyre: “Azt akarod, amit az emberek”, hogy minden szenvedés és kereszt nélkül menjen végbe. Isten útja másmilyen. Isten nem akarja a mi szenvedésünket. Azt viszont akarja, hogy segítsünk egymás keresztjének hordozásában.

Ez a kép olyan számomra, mint az evangélium egy darabja. Fédra, a beteg ex-terrorista nő Máriának, a szenvedésektől megpróbáltnak vállára támaszkodik. Mindketten felvették keresztjüket. Győzött a szeretet. Ez a mi világunk egyedüli reménye.

Szikla a hullámtörésben

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. augusztus 24. vasárnapjára (Mt 16, 13-20)

“Te Péter vagy, azaz Kőszikla, és erre a Sziklára építem Egyházamat”. Hatalmas ígéret, amit Jézus Simon Péternek, egy egyszerű galileai halásznak adott. Még hatalmasabb az ígéret, ha hozzá vesszük, hogy Jézus még további ígéretet tesz: “És a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” Ez azt jelenti: Sem a halál, sem az ördög nem képes megsemmisíteni “Egyházamat”.

Nem csoda, hogy Jézusnak ezen szavai nagy szerepet játszottak, és még mindig játszanak. Rómában, a Szent Péter Székesegyházban óriási betűkkel, szalagszövegként olvashatóak körben a belső térben. A Szent Péter Székesegyház ugyanis ráadásul még Péter apostol sírja fölé is épült, akire Jézusnak eme ígérete vonatkozott. Érvényes ez az ő utódára, a Pápára is? És a Katolikus Egyház az az egyház, amiről Jézus megígérte, hogy felépíti? Kire vonatkozik Jézusnak ez a híres mondata? Egy dolog világos: Ez egy kulcs mondat? Mit jelent ez?

Adott Jézus az Egyháznak egyfajta mennyei garanciát a fennmaradásra, jóllehet ez az Egyház gyakorta meglehetősen földies benyomást kelt? Tett Jézus neki általános ígéretet az egész jövőre nézve, úgymond egyfajta “teljes körű casco biztosítást” minden eljövendő balesetre, ami útja során az Egyházat éri az idők folyamán?

Mielőtt megpróbálnék válaszolni erre a kérdésre, valami egészen fontos dologra kell, hogy utaljak. Jézus ezt a Péterhez intézett nagy ígéretet, úgyszólván nem az ő “két szép szeméért” adta, mint egy hatalmas uralkodó szeszélyéből, aki kedve szerint osztogatja kegyeit. A Péterhez intézett “kulcsmondat” válasz arra, amit Péter korábban mondott, amikor Jézus megkérdezte tanítványait, hogy mit mondanak felőle az emberek. A tanítványok válasza ez volt: az emberek prófétának tartanak! “De ti, kinek tartotok engem?” Erre az egészen személyes kérdésre Péter egészen személyes választ ad: “Te vagy a Messiás, Krisztus, az élő Isten Fia!”

Erre nevezi Jézus Pétert Sziklának, akire az ő bevehetetlen Egyházát építi. Péter “Szikla”, de nem elsősorban mint a galileai halász, hanem mint a hit embere. Jézus a Messiás, aki Isten Fia: ő az a Szikla, akin áll az Egyház. Ezt a hitet a világ semmiféle ereje nem képes kioltani. Ennek a hitnek ígér Jézus elpusztíthatatlan fennmaradást.

Nem szól sok minden eme garancia érvényessége ellen? Gyakran arról van szó, hogy nálunk, Ausztriában elpárolog a hit. Bizonyos, hogy a hit el tud veszni. De teljesen nem fog kihalni. Mindig lesznek emberek, akik Istenbe, Krisztusba, hozzátartozóikba, belénk emberekbe vetett hitükben sziklaként állnak a hullámtörésben, akik másoknak fogódzópontot nyújtanak. Így értem Jézusnak ezt a vigasztaló ígéretét. És ha Péter utódára, Ferenc pápára tekintek, gyakran arra gondolok: Jézus megígérte, hogy Péter a Szikla a hullámtörésben! Ma is!

 

Úrnapja és az asszonyok

Christoph Schönborn bíboros úr gondolatai 2014. június 19. Úrnapja ünnepére (Jn 6, 51-58).

Gyakran mondják: Az asszonyoknak semmi, vagy csak kevés szavuk van az Egyházban. Ha pusztán az Egyház „intézményére” tekintünk, akkor érthető ez a benyomás. A pápától a bíborosokon, a püspökökön, a papokon, sőt a diakonusokon át – mind „férfiúi tisztség”. Egész másképp néz ki a dolog, ha az Egyház életét tekintjük. Az asszonyok ott egészen jellemző befolyással rendelkeznek. Sok példa, sőt tény támasztja alá, hogy az osztrák plébániai közösségek több mint a felét egyértelműen a nők adják.

Úrnapjának ünnepe egy asszonynak köszönheti létrejöttét. Erre szeretnék ma emlékezni. Ehhez ma egy különleges születésnap társul. 754 évvel ezelőtt, 1264-ben IV. Orbán pápa hivatalosan is bevezette az egész Egyházban. Az ünnep ötlete mégsem a pápától származik, hanem egy asszonytől a mai Belgium területéről. Nevezetesen Lüttich-i Juliannától (1192-1258).

Julianna ifjúságától fogva mély szeretettel viseltetett az Eucharisztia, Jézusnak a szentostyában, az eucharisztikus kenyér szerény alakjában való jelenléte iránt. Más asszonyokkal együtt ápolta és előmozdatotta a Legszentebb, vagyis az Eucharisztia tiszteletét és imádatát. Többször voltak látomásai, ahol a világos holdat látta, amelyen azonban volt egy sötét hely. Ezt a képet Jézus egy utalásának tudta be: hiányzik még valami az Egyháznak. Szüksége van egy saját ünnepre az Úr Teste számára (amit a középfelnémet szó Fron-leichnam jelent). Minden ellenkezés ellenére Juliannának, és a köréhez tartozó assznyoknak sikerült elérni, miután meggyőzték először a püspököt, majd magát a pápát is, hogy ez az ünnep az egész Egyházban bevezetésre kerüljön.

IV. Orbán pápa megbízta korának leghíresebb teológusát, Aquinoi Szent Tamást, hogy szerezzen szövegeket és himnuszokat erre az ünnepre. Ezeket az énekeket még a mai nap is szerte a világon éneklik, ahol egyáltalán az Úrnapját ünneplik.

Mindig hatással van rám, hogy milyen erős és mély befolyás az, amit az asszonyok az egyház életére gyakorolnak. A világszerte elterjedt Jézus Szíve tisztelet is döntően egy asszonyra, a franciaországi Alacoque Szent Margitra (1647-1690) vezethető vissza. És egészen új dátum „az irgalmasság vasárnapja”, az irgalmas Jézus különleges tisztelete, ami a világ minden részén oly erős visszhangra talál, úgyszintén egy asszonyra, Faustyna Kowalskára (1905-1938), az új évezred (2000) első szenttéavatottjára vezethető vissza.

De térjünk vissza Úrnapja ünnepéhez. Országunk minden részén mindig is nagyon szeretik, és szilárdan rögzült az emberek életében. Mi a különleges az Úrjapjában? Egyzer az évben nyilvánul meg látványosan Jézusnak, a köztünk emberek közt való jelenléte iránti egészen különleges tisztelet és szeretet. Az ostya alakjában személyesen „látogat” el Jézus falvainkba és városainkba, s áldja meg az embereket, valamint az országot. Sőt, Jézus megígérte: „Én veletek vagyok minden nap egészen a világ végezetéig”. A mai nap valami különlegesen reményteli dolgot ünnepelhetünk.

Reménnyel tölt el az a megállapítás is, hogy országunkban mi olyas valamit élünk át, mint egy „eucharisztikus tavasz”. Egyre több ember, éppen a fiatalok, fedezik fel, hogy milyen erőforrás Jézusnak a szentostyában a Tabernákulumban, valamint a vele való csendes együttlét megtapasztalása.

 

Nem ítélkezni, hanem megmenteni …
Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. június 15. vasárnap evangéliumához (Jn 3, 16-18)

Mily vigasztalóan csengenek ezek a szavak: „Úgy szerette Isten a világot …” Olyan jó hallani, hogy: Isten szereti ezt a világot! Annyira szükségünk van az ígéretre, hogy: Isten jót akar nekünk! Ez a világ nincs reménytelenül kiszolgáltatva minden pusztító hatalomnak, amelynek hatását nap mint nap megéljük.

De hogy is van az, hogy Isten oly nagyon szerette ezt a világot? A tapasztalat mégis gyakran egy egészen más nyelvről szól, nem a szeretetről, hanem a gyűlöletről, nem a jóakaratról, hanem a rosszindulatról. Rózsaszín szemüveget kell felvenni ahhoz, hogy a világot pozitinak és jónak lássuk, ahogy itt Jézus bemutatja?

Ezeket a szavakat Jézus egy éjszakai beszélgetés alkalmával mondta, amit a zsidó Nagytanács tagjával, Nikodámussal folytatott, aki őt titokban kereste fel, mert tartott attól, hogy nyíltan kimutassa a Jézussal való szimpátiáját. Később azonban levetette Jézus megvallásával kapcsolatos félelmét. És amit ezen az éjszakai beszélgetésen hallott, az a keresztény örömhír magjává, szívének csücskévé lett: Isten úgy szerette ezt a világot, hogy a legértékesebbet adta neki: tulajdon szeretett Fiát, ami egyetlene és mindene volt.

Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje azt, hanem, hogy megmentse: ez a valódi lényege Jézus üzenetének. Jóllehet ez annyira örvendetesnek és pozitívnak hangzik, mégis részint kérlelhetetlen és heves ellenállásba ütközik. „Istennek mégsem lehet Fia, ő mégsem ember!” Ezt mondta nekem egyszer egy muszlim taxisofőr. Ezzel kimondta az Iszlám legfontosabb ellenvetését a kereszténységgel szemben: Isten egy, és kívüle még egy „Isten Fia” sem létezhet. Senki sem tehető egyenlővé Istennel.
Ma „Szentháromság vasárnapja” van, mint minden évben Pünkösd után vasárnap. Ezt a napot kifejezetten annak az igazságnak szenteljük, amit a keresztény hitvallás mond ki: „Hiszek Istenben, az Atyában … Jézus Krisztusban, az ő Fiában, … és a Szentlélekben.” Hiszünk az egy Istenben. Egy Istent vallunk, nem pedig hármat, vagy többet. Ugyanakkor hisszük, hogy Isten szeretet, és a szeretet nincs meg egymagában. Hisszük, hogy Isten egy, ám azt nem, hogy egyedül van. Hisszük, hogy Isten közösség.

Azt mondom: Ezt hisszük. Nem azt mondom, hogy ezt el tudom képzelni. Azt sem, hogy fel tudom fogni. Isten felfoghatatlan. De felfogható a szeretet? Csupán egy dolgot tudok: mennyire fájdalmas, ha hiányzik a szeretet. És mennyire jó, ha köztünk a szeretet uralkodik.

Jézus akkor Nikodémusra azt a csodálatos üzenetet bízta, hogy Isten a szeretet, és hogy szeretetét Fián, Jézuson keresztül mutatja meg nekünk embereknek. Jézus ezt a szeretetet azzal a magatartásával nyilvánítja ki nekünk, hogy: nem azért jött, hogy elítéljen, hanem hogy megmentsen minket. Oly sokszor ítélkezünk, megítélünk, lenézünk és elítélünk. Jézus azért jött, hogy felemeljen, üdvözítsen, bátorítson és megmentsen minket. Hogy mily szép ez az üzenet, egy dolgot világossá tesz Jézus: Te ezt csak hinni tudod. Csak ebben tudsz bízni. És ez nincs hiába!

Pünkösd – egy viharos kezdet

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. június 8., Pünkösd vasárnapjára (ApCsel 2,1-11)

Pünkösd, köszönhetően a szabad pünkösdhétfőnek, számomra mindig egy hosszú hétvége. Pünkösd nem csupán a húsvéti időszak végét jelenti, ötven nappal Húsvét ünnepe után. Pünkösd mindenek előtt az az ünnep, amikor kezdetét vette a kereszténység világméretű terjedése. Ez a lényege a tudósításnak arról a viharos eseményről, ami azon a napon Jeruzsálemben történt. Ekkortól kezdve lépett ki és indult növekedésnek a Krisztusban hívők közössége.

Pünkösd ünnepe kétféle választ ad arra a kérdésre, hogy miként vált világvallássá a kereszténység. Az egyik egészen gyakorlati természetű, a másiknak pedig mélyen vallási jellege van. Nem szabad elfelednünk, hogy a kereszténység mélyen a zsidóságban gyökerezik. Ez az ő eredeti talaja. Pünkösd eredetileg az első aratás emlékünnepe volt. Pünkösd a zsidóságnál is az ötvenedik nap a Pészah, vagyis a zsidó húsvét ünnepe után, amikor is arra a szövetségre emlékeznek, amit az Úr kötött az ő népével a Sinai-hegyen, amikor Mózesnek átadta a tízparancsolatot.

Így zarándokoltak fel a zsidók Pünkösd ünnepén az egész világról Jeruzsálembe. És ez nagyon lényeges a kereszténység elterjedése szempontjából. Az apostolok ugyanis, lévén maguk is mindannyian zsidók, missziós tevékenységüket először a zsidó közösségekben fejtették ki, amelyek minden tartományban voltak. A zsinagógákban, a zsidók imaházaiban beszéltek Jézusról, hogy ő a megígért Messiás, akit a próféták hirdettek.

Pünkösd napján – amikor a rendkívüli dolgok történtek: a vihar, a “lángnyelvek”, a nyelvek csodája – verődtek csapatba az emberek, zsidók a világ minden részéről, Ázsiából, Afrikából és Európából. Minden néven nevezett földrészen éltek akkor zsidók, általában kisebbségben, ugyanakkor jó “hálózatot” alkotva, és kapcsolatban állva az anyaországgal. A zsidó közösségeknek pontosan ez a hálózata lett kezdetben a keresztény misszió bázisa.

Ez volt a kereszténység elterjedésének úgynevezett gyakorlati oldala, vagyis “infrastruktúrája”. Eme sikertörténet mélyben rejlő hajtóereje ugyanakkor mégis csak a Szentlélek volt, és még ma is az. Ő az az energia, amely nélkül Jézus első követői azt sem tehették volna meg, hogy a Jézusba vetett új és friss hitüket kivigyék a világba. A Szentlélek, a “felülről jövő erő”, az, aki a megrettent, elrejtőzött, félénk és kicsinyhitű apostolokból olyan embereket alakított ki, akik meg tudtak győzni másokat erőszak, katonai hatalom, politikai nyomás nélkül, egyszerűen a kisugárzásukkal és hitelességükkel.

Ma alapvetően ismét ugyanaz a helyzet, mint kezdetben. A mi globális világunkban Jézus üzenete minden emberhez eljut. Meggyőző ugyanakkor csak abban az esetben lehet, ha hitelesen megéljük azt. Mint kezdetben.

 

Reform a kezdetek erejéből

Christoph Schönborn bíboros gondolatai Urunk Mennybemenetelének ünnepére, 2014. június 29 (ApCsel 1,1-11).

A Jézus mennybemeneteléről szóló tudósítás a Biblia egyik könyvének elején szerepel, amit Apostolok Cselekedeteinek mondunk. Az egyik legkedvesebb könyvem a Szentírásból. A négy evangélium Jézus szavait és cselekedeteit beszéli el. Az Apostolok Cselekedetei Jézus első követőinek szavairól és cselekedeteiről szól. Ez az Egyház kezdeteinek a könyve. Leírja az Egyház elterjedését, valamint az első keresztények életét. Aki tudni akarja, hogyan kezdődött minden, annak ez a könyv nélkülözhetetlen.

„Vissza a gyökerekhez!” – így hangzik minden megújulás mottója. Az egyház megújulási mozgalmai évszázadokon keresztül a kezdetekre irányítják figyelmüket. Assisi Szent Ferenc az Egyházat ismét vissza akarta vinni a kezdeti idők vitalitásához. És Ferenc pápának is ugyanez a szíve vágya: az Egyház reformja annak kezdeti lelkülete felé kell, hogy irányuljon.

A Bécsi Főegyházmegyében az egész megújulási folyamatot először is „Apostolok Cselekedetei 2010” cím alá rendeltük, újabban pedig az ApCsel 2, 1 vers alá: „Megújulás a kezdetekből”.

Három dolog tartozik a kereszténység „kezdetekből való reformjához”: Elsőként: Mit akart maga Jézus! Húsvét után, az ő feltámadása után negyven napon át „oktatta” tanítványait, „beszélt nekik az Isten Országáról”, vagyis Isten tervéről, az ő saját útjáról és szíve vágyáról, egyszóval arról, hogy Jézus számára miről is volt valójában szó. Ezért jelenti az Egyház megújulása először is azt, hogy meghalljuk, amit Jézus akart, és amit ma is akar. A kereszténységnek egy olyan reformja, ami nem Jézustól, és nem az ő szavaiból ered, egész egyszerűen hiába való.

Arra, hogy az ő szavát halljuk, egy különleges keretet választott Jézus: „a közös lakomát”. Nyilvános működésének éveiben legfontosabb tanításait az asztalnál beszélte meg tanítványaival Jézus. Ma is az „Úr asztalánál” való összejövetel, vagyis a szentmise, különösen az „Úr napján”, vasárnap, a rendes útja annak, ahogy Jézus szavait és tanítását hallgathassuk. Ezért olyan fontos, hogy a vasárnapi istentisztelet elevenebb és vonzóbb legyen.

A megújulás egy másik forrása a Jézus által megígért Szentlélek. Jézus „felülről jövő Erőnek” nevezi őt. Nélküle minden reform csupán a homlokzat külső renoválása. A Szentlélek minden igazi megújulás belső mozgatója. Nem az Egyház korábbi „hatalmi helyzetének” visszaállításáról van szó, még csak nem is annak világi sikeréről. A Szentlélek teszi elevenné az Egyházat, ám nem hatalmassá. Jézus azt akarta, hogy követői szolgáljanak, ne pedig uralkodjanak. Csak így lehetnek az ő tanui.

Egy reformnak az eredetből fakadó harmadik eleme a következő: „Tanuim lesztek … egészen a föld határáig.” Az Apostolok Cselekedetei könyvében kerülnek bemutatásra az Egyház első lépései. XVI. Benedek pápa mondta 2007-ben az osztrák egyháznak: „Írjátok tovább az Apostolok Cselekedeteit!”. Egy érdekfeszítő megbízás. Bízom abban, hogy ez sikerülni fog!.

A más Szószóló

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014 május 25. vasárnapi evangéliumához (Jn 14, 15-21)

Jézus ingyenes Szószólót ígér övéinek. Ha majd többé nem lesz már velük, elmenetele után, egy szószóló felől intézkedik, aki mindig jelen lesz számukra. „Nem hagylak árván titeket.” Nem fogják árvának érezni magukat, ha majd Jézus nem lesz már velük. Ezért ígér nekik „egy másik Szószólót”, aki éppen olyan jól fogja őket képviselni és megvédeni, ahogy azt ő földi életének napjaiban tette.

Ki ez a szószóló? És miért van szükség rá? Jézus valószínűleg a görög „paraklétosz” szót alkalmazza, ami a zsidó nyelvterületen is befogadást nyert, úgy, ahogy mi a latin „Advokat”(vagyis ügyvéd) szót használjuk, ha jogsegélyről van szó.

Miért van szükségünk ügyvédre? Mi a szerepe egy jogi szószólónak a mi életünkben? Vádlottak vagyunk talán, akiknek szüksége van a büntetéssel szembeni védelemre? Peres eljárás alatt állunk, és ügyvédre szorulunk védelmünkben? Talán nem tudjuk magunkat megvédeni? Kiskorúak is vagyunk talán? Ki vádol bennünket? Mindezek a kérdések felmerülnek bennem, amikor a más Szószóló szót hallom.

Úgy gondolom, egy folytonos vád és gyanúsítás világában élünk. Egyfolytában védeni és igazolni kell magunkat. Mindenben állandóan bűnöst keresnek. Így van ez a politikában, a médiában, de így van a magánéletben is. Főképp másokban keressük a hibát, és védjük a magunk ártatlanságát. Sokan szenvednek ugyanakkor túlzott bűntudattól, és tartják magukat értéktelennek, alkalmatlannak, szeretetre nem méltónak és így nem szeretettnek. Különösen fájdalmas, amikor az emberek az Istentől eltaszítottnak, és el nem fogadottnak érzik magukat. Nincs fájdalmasabb annál, mint amikor valaki azt érzi, hogy nem akarják, és nem szeretik őt.

Az a benyomásom, hogy sokan Istenben elsősorban bírót látnak, aki könyvelő módjára mindazt, amit helytelenül tettünk, pontosan elénk tárja. Nem szószólónkként, hanem inkább vádlónkként. Inkább olyan, mint aki szorongást kelt, semmint megszünteti azt. Pontosan eme szorongás ellen irányul Jézus kijelentése, hogy segítséget, egy Szószólót fog kérni és küldeni, aki minden vád ellen védelmezőnk lesz.

János, aki annyira közel állt Jézushoz, azt mondja egy alkalommal: „Jóllehet szívünk elítél bennünket, Isten nagyobb a mi szívünknél”. Úgy vélem, hogy ez annak a szíve, amit Jézus akart és még mindig akar. Azt akarja minden embernek mondani: Téged akarlak, téged szeretlek, még akkor is, ha mások vádolnak, vagy akár te magad is vádolod magad. Ezt a Lelket ígérte meg és küldte el Jézus. Azt mondja, a világ nem képes befogadni ezt a Lelket, „mert nem látja és nem ismeri őt”. A világban, és sajnos, gyakran az Egyházban is uralkodóvá vált a gyanúsítás lelke, a kölcsönös vádolás és elítélés lelke. Jézus lelke másmilyen. Értünk lép fel, és nem ellenünk. Nem nyom le, hanem fölemel. Nem vádol, hanem bátorít. Joggal nevezik Vigasztalónak is. Mert ennek az életnek minden bajában mindenek előtt olyas valakire van szükségünk, aki bizalmat nyújt számunkra. Ezt a jó Lelket ígérte meg Jézus. És megtartja, amit ígért.

 

 

Az út és a cél

Christoph Schönborn bíboros úr gondolatai 2014 május 18. vasárnap evangéliumához (Jn 14, 1-12).

Számomra ez Jézus egyik legkedvesebb mondata: „Atyám házában sok lakóhely van”. Jézus otthonlétről beszél az atyai házban, egy olyan helyről, amely ránk vár, amelyet már elkészítettek számunkra. Jézus eme szavaiban annyi, de annyi remény van, és oly mély vágyódás: az otthon ígérete, a célhoz érés.

Jézusnak ezek a szavai az utolsó vacsorán mondott búcsúbeszédében hangzottak el, azon az éjszakán, mielőtt elítélték és keresztre feszítették Őt. Valami vígasztalót akar mondani tanítványainak. Tudja, hogy mennie kell. De azt is tudja, hogy miért megy. Az ő útja nem az ürességbe vezet. Előttünk megy. Viszont fogjuk látni egymást. Azért megy, hogy lakóhelyet készítsen számunkra. Nem egy szűkös lakást, ahol csak kevés hely van. Atyja házában sok terület van. Ez olyan, mintha Jézus mindegyikünknek személyesen akarná mondani: Elmegyek, hogy neked is lakhelyet készítsek. Számodra is készítek helyet atyai házamban! Tudnod kell: egy otthonlét vár te rád!

„Ha nem így volna, akkor mondtam volna-e nektek: Elmegyek, hogy helyet készítsek számotokra?” Jézus ezt annyira szeretettel mondja: Bízhattok bennem! Ez tényleg így van! Nem meséket mondok nektek! Ne legyen kétségetek, higgyetek nekem!

A halállal kapcsolatban valóban sok kérdés merül fel: Van-e élet a halál  után? És hogy néz az ki? És mi vár ránk? A halál néha olyan, mint egy megváltás. Ugyanakkor mindenek előtt mily gyakran fájdalom, vagy seb az elmúlás! Jézus halála sokkolta barátait. Ezért készíti fel rá őket: „Ne támadjon zavar szívetekben. Higgyetek Istenben és higgyetek bennem!” Jézus a mi bizalmunkat szeretné. Mert a hit elsősorban bizalmat jelent. Amikor az örök otthonról beszél nekünk, akkor bízhatunk abban, hogy ez így van. Bizonnyal nem hazudik nekünk.

„És ahová én megyek – oda nem ismeritek az utat.” A kétkedő Tamás erre azt kérdezi: Hogy ismerhetnénk az utat, ha a célt nem ismerjük? Tényleg nem tudjuk, hogyan néz ki az „odafönt”. Csupán egy dolgot tudunk biztosan: hogy egyszer meg kell halnunk. De hogy miként jutunk el az atyai házba, hogyan néz ki az égbe vezető út – azt tudjuk?

Jézus válasza Tamásnak erre a kétkedő kérdésére egyike a leghatározottabb mondatoknak, amit valaha mondott: „Én vagyok az út az igazság és az élet!” Sok bölcs mondotta: Megmutatom nektek az igazságra és az életre vezető utat. Senki sem merte mondani saját magáról: én VAGYOK mindez! Nem valamely út, hanem AZ ÚT. Vagy eszetlen arcátlanság ez – vagy így van. Jézus senkit sem akar arra kényszeríteni, hogy ezt elfogadja tőle. Csak egy dolgot mond: Higgy nekem! Erre csak azt tudom válaszolni: Igen, Jézusom, bízom benned. És nem csalódtam benned.

 

Pásztori tapasztalat

Christoph Schönborn bíboros úr gondolatai 2014 május 11. vasárnap evangéliumához (Jn 10, 1-10).

Amikor 23 évvel ezelőtt részesültem a püspökszentelés kegyelmében, egy korábbi diáktársam, a svájci Fribourg egyeteméről, írt nekem egy levelet, amit nagy becsben tartok. A mai evangéliumhoz ismét elővettem. Mert Jézus szavainak megfelelően szól ez a levél a pásztorról és a nyájról. Egy Róbert nevű egykor tanítványom, akiből időközben pap lett, gyakran bandukolt a lötschentali Wallis nevű falucskája juhnyájával a hegyekben. Egyedül lévén a nyájjal sok-sok  olyan tapasztalatot szerzett, amely annyira illik a mai evangéliumhoz. Így veszem a bátorságot, hogy néhány dolgot részletesen is idézzek a levélből.

Azt írja:  „Minden nyájnak szüksége van egy jó pásztorra. Szabadságában áll, hogy a nyáj előtt vagy a mögött halad. Csupán azt kell tudnia, mikor teheti, vagy kell tennie az egyiket illetve a másikat. Amennyiben a pásztor a nyáj előtt halad, azt kockáztatja, hogy egyes birkák elvesznek. Ha csupán mögöttük jár, meglehet, hogy a nyáj szétszalad. Gyakran a nyáj végén kell mennie. Onnét fogja látni, hogy juhai közül melyik sánta és fáradt, melyik sebzett és kimerült, melyiket kell hordozni, és orvoshoz vinni. Amennyiben a nyáj végén áll, nem feltétlenül kell attól tartania, hogy nyája eltévelyeg. Hangjával innen is tudja terelgetni a azt. A jó terelőkutyák segítségére vannak. És gyakran jár a nyáj különös utakon, ahová a pásztor magától nem menne. Amikor pedig kerülő utakon is szerencsésen eléri a célt, megérti, ha egy pillantást vet hátra, hogy a nyáj által egyszer kitaposott ösvény mindenki számára „járható” volt. A nyáj mögött haladás feltételezi, hogy a nyáj pásztora és a nyáj teljes egészében ráhagyatkoznak egymásra.

Eddig Róbert megfigyelései, aki gyermekkorától fogva pásztori tapasztalatokkal rendelkezik, és most ezeket a lelkipásztori munkájában papként felhasználja. Püspökszentelésem óta minden évben visszagondolok a wallisi pásztor és pap ezen szavaira. Segítettek, hogy Jézusnak a pásztorról szóló szavait jobban megértsem, és egy nagy egyházmegye pásztoraként átgondoljam saját utamat.

Jézus arról beszél, hogy juhai követik őt, „mert ismerik az ő hangját”. És hozzá teszi: „Idegent nem fognak követni, hanem elfutnak előle, mert az idegen hangját nem ismerik.” Jézus azt mondja, hogy ő előtte halad a nyájnak. Róbert elmeséli, hogy ő leggyakrabban a nyáj mögött haladt. Van-e itt ellentmondás? Azt gondolom, nincs. Főpásztori tapasztalatom azt mutatja, hogy valóban úgy van, ahogy azt Róbert leírja. A pásztor nem mindig halad elől. Néha egyszerűen követni is tudja a nyájat, abban a bizalomban, hogy van a juhoknak egy biztos megérzésük, hol található jó legelő. Mint pásztor nem kell mindig mindent jobban tudnom. Csupán az a fontos, hogy létezik egy kölcsönös ismeret és ráhagyatkozás. És világos, hogy Jézus a tulajdonképpeni pásztor. Csak ő ismeri igazán mindeniket egyenként. Csak az ő hangja tartja ébren a bizalmat. Csak ő ajándékoz teljes életet.

 

Az élet megy tovább

Christoph Schönborn bíboros gondolatai 2014. május 4., vasárnap evangéliumához (Jn 21, 1-14).

Mily gyakran halljuk ezt a mondatot! Egy fájdalmas halálesettel kapcsolatban, amikor letelt a gyász szokásos ideje, amikor a mindennapi élet vissza kell, hogy zökkenjen a megszokott kerékvágásba. És valahogy helyén való is, hogy: Az életnek tovább kell mennie. A munkát el kell végezni, a mindennapi betevőt meg kell keresni. Ugyanakkor mégis van egy azelőtt és egy azután. Amikor egy szerettünk, egy hozzánk egészen közelálló ember elment, utána minden másképp van, még akkor is, ha az életnek tovább kell mennie.

Jézus halála után hasonlóképp volt, és mégis egészen másképp. A Jeruzsálemben eltelt napok utáni sokkból nem volt könnyű erőre kapni. Először Jézusnak a Jeruzsálembe való oly reményteli, várakozással teli érkezése, hogy végre megmutatja az ő országát és az ő uralmát. Aztán ennek pontosan az ellentéte: Elfogás, védtelen kiszolgáltatása a helytartó ingatag lábon álló ítéletének, a halálos ítélet, és a kereszthalál.

De erre azt lehet mondani: Utána mégis csak ott volt Húsvét reggele! Sírját is üresen találták. Végül látták őt magát. Valóban, teljesen így van, teljesen reális. Többé már nem volt halott. Együtt is ettek vele a tanítványok, beszéltek vele, megérintették őt. Ez azonban valami teljesen új, nem várt, hihetetlen dolog volt. Nem is létezett még ilyen. És ennek megfelelően nagy volt a tanítványok öröme, minden rémület, a mélységes gyász után. Igen, Jézus valóban feltámadt. Ezt tanúsíthatták is. Számukra ez teljes bizonyosság volt.

És az életnek mégis tovább kellett mennie. Bár látták Jézust, élve és testet öltve, de már nem úgy volt velük, mint azelőtt. Jézus élt, de már nem a tanítványok világában. Megjelent nekik – és ismét eltűnt a szemük elől. Nem volt már többé visszaút, nem olyan volt az élet, mint azelőtt, amikor úton voltak vele, az alatt a rövid, ugyanakkor hihetetlenül sűrű és feszes időben; többé már nem úgy, mint az alatt a három év alatt, amit társaiként vele töltöttek.

Hogyan tovább? Ez a kérdés kérlelhetetlenül jelen volt. Péter adja meg a választ: Vissza a régi szakmához! „Megyek halászni!” A Jézussal töltött idő úgyszólván zárójelbe kerül. Péter életének egy epizódja volt ez. Nincs tovább? Nem változott meg semmi? Minden úgy van, mint azelőtt? A család, a szakma, a korábbi élet?

De másképp következik. Egy sikertelen éjszaka után, amikor nem fogtak semmit, egy idegen áll a parton, és megszólítja őket. Azt tanácsolja, hogy még egyszer próbálják meg. És ez egy hatalmas halfogás lesz. És a tanítványok felismerik, ki az az idegen. És felfogják, hogy eddigi életük nem megy egyszerűen tovább, hanem Jézussal folytatódik. Útjuknak Jézussal nincs vége. Tulajdonképpen most kezdődik igazán. Felkerekednek és elmennek az egész világra, hogy tanúságot tegyenek róla.

Ebben az időben Húsvét után gyakran felteszem magamnak a kérdést: Hogy van ez nálam? Egyszerűen csak tovább megy az életem? Vagy megváltozott valamelyest a Jézus feltámadásába vetett hitem? Új kezdet-e a Húsvét? Szent Pál azt mondja: „Ha Krisztus nem támadt volna fel, hiába való a mi hitünk”. Húsvét ünnepe után egyszerűen tovább megy az életem? Ma különösen is tudatosult bennem, hogy számomra mégis nagy különbséget okoz az abban való hit lehetősége, hogy Jézus él, hogy itt van, hogy velem jár, életem minden napján! Szép dolog, hogy ez az élet tovább megy!